#9 - Isabel

Sziasztok! :) Megérkezett a #9.fejezet! :D Köszönjük az oldalmegjelenítéseket. Jó olvasást, és a tetszett komizzstok! :) ♡
  Francesco tényleg nagyon jó fej. Tök sokat nevetünk, egymást cikizzük. Olyan, mintha a testvérem lenne.

  A kis incidens után minden visszaállt a régi kerékvágásba. Kiválasztottak lézengenek az állomások közt, az oktatók pedig kíváncsian várják az odatévedteket. A két balhés látszólag kerüli egymást. Egymásra se néznek. Bár, min csodálkozom? Cristina feje tiszta véres. Gondolom, Arabella húzott be neki. Remélem, azért nem tört el az orra, mert eléggé fel van dagadva.

- Mindenki menjen vissza a lakosztályába! - lép be megint az a nagydarab ember.

- Hát akkor, holnap találkozunk. - mosolyog rám Francesco. Én is elköszönök, majd elindulok felkeresni Carlost. Igaz, nem annyira nehéz észrevenni, hisz csak rajta nincs póló... Meg is találom a kardoknál. Megragadom a karját, és magammal húzom.

 Hívom a liftet, ami egy pillantás alatt felvisz minket a negyedik emeletre. Kilépünk, és Noah-Levi hátát pillantjuk meg. Ajjaj. Innen hátulról is már eléggé zabosnak tűnik. De mit csináltunk?

- Carlos, mondd, hogy vagy? - kérdezi látszólag kedvesen.

- Oh, köszönöm, jól. - vigyorodik el. Jesszus. Én bizony nem hergelném tovább!

- Örülök. Menjünk enni. - invitál minket az étkezőhöz.

 Az asztalon finomabbnál finomabb ételek terülnek el. Szedek magamnak a rizsből, és valami húsból. Ahogy a számba veszem, mámorító íze szétárad egész testemben. Hm. Ez isteni!

- Szóval, Carlos, mondd, mi közöd volt ahhoz a verekedéshez, ami a brazil és az olasz csaj közt zajlott le? -kérdezi Nole. Carlos lerakja a villáját, és szólásra nyitja a száját.

- Hát... Nem tudom.

- Amnézia? - néz a bátyám "megértően" az Országtársamra.

- Nem. De mit kellett volna tennem? Hagyni, hogy összeverjék egymást?! -fakad ki Carlos.

- Ha nem valamihez nincs közöd, akkor jobb, ha nem avatkozol bele...

- De ha volt közöm hozzá?! - ordítja magából kikelve az Országtársam.

- Szerintem igaza van...

- Ne, Isabel, ebbe ne szólj bele. - ró meg Nole. Jól van na! Csak megpróbáltam. Nem kell leharapni azért a fejemet. - Na és mi közöd volt hozzá? -vált vissza a normális hangsúlyra a bátyám.

- Hát... Ahj, nem tök mindegy?!  - áll fel az asztaltól. Furcsa. Ilyennek még eddig sosem láttam. Idegesnek. Teljesen meglep ezzel. Nem így ismerem őt...

- Nem, nem tök mindegy! A mentorod vagyok! - ordít utána Nole.

 Megtörlöm a számat, felállok az asztaltól, és én is a szobámba megyek. Vajon mi ütött Carlosba?

*

 Sivatag. Hőség. Egyedül. Szomjúság. Oázis. Összeesés. Ájulás.

 - Áh! - ülök fel az ágyamba, gyöngyöző homlokkal. De a kiáltás nem tőlem jött. Valaki más volt.

 Kezemmel megtörlöm az arcomat. Már megint ez az álom. De csak az. Semmi más. Nem a valóság...

Meg kéne nézni, hogy ki üvöltött. Kikelek az ágyból, felhúzom a papucsomat, és a szememet dörzsölgetve lépek ki az ajtómon. Úgy látszik, másnak is rémálma van ma este. Amint kinyitom az ajtó arany kilincsét, szinte ráesek Carlosra.

- Te jó ég, Carlos! Úgy megijesztettél! - rakom a szívemre a kezemet.

- Bocsánat. De mondd: gyakoroltad a hegymászást?

- Hogy... tessék? - lehet, hogy este van, de azért nem vagyok süket. Tudok-e hegyet mászni? Miért kérdezi?

- Azt álmodtam, hogy üldöznek, és muszáj hegyet másznunk, hogy túléljük, de te lemaradtál, mert nem tudsz mászni, és megöltek minket. - néz a szemembe tök komolyan. Jajj. Most épp nevetnék, de nem teszem. Nekem is vannak furcsa álmaim. Na meg persze az is rátesz egy lapáttal, hogy szegény Carlos hogy néz ki. Ébenfekete haja csapzottan meredez össze-vissza, az izzadság bűze csak úgy árad a testéből, a kék - vagy zöld? - szeméből félelem sugárzik.

- Gyere, főzök teát. - vezetem oda a kanapéhoz, ő pedig mintha be lenne drogozva, úgy foglal helyet.

 Felteszem a kannát a tűzhelyre, megtöltöm vízzel, és várom, hogy felforrjon. Addig, odatelepedek Carlos mellé, aki Sia fésűjét bámulja. Sóhajtok egy nagyot, kiveszem a kezéből a fésűt, és háttal fordítom magamnak. A fésűvel próbálom a haját igazgatni.

- Nos? Tudsz?

- Igen, Carlos, tudok. -sóhajtok egyet.

- De... Biztos?

- Igen, biztos. -forgatom meg a szemeimet. De hogy megnyugodjon végre, megígérem neki, hogy holnap majd gyakoroljuk.

- Rendben. De még meg kell mondanom Juliónak, hogy ne igyon sokat. Együtt barangoltunk egy sivatagban, - ahogy kiejti a szót, a hasam görcsbe rándul. Biztos csak véletlen egybeesés. - mikor Julio kijelentette, hogy pisilnie kell. Megálltunk, de egy mutáns csorda ránk talált, és meghaltunk. Cristinát meg megkérem, hogy rendesen fésülje ki a haját. Egy erdőben futottunk, a mutáns falka elől, mikor Cristina haja beleakadt egy kiálló faágba, és miközben ki akartuk szabadítani, utolértek a farkasok...

- Kitalálhatom? És meghaltunk. -bólogatok csücsörítve.

- Igen. Francescot pedig...

- Oké, oké, felfogtam. - hallgattatom el. - De lenne egy kérdésem. - fogom kicsit halkabbra a hangerőt. Mindig is furdalt a kíváncsiság, hogy vajon ha egy lánnyal flörtöl, akkor vajon azért teszi-e, mert tetszik neki, vagy csak úgy. 

- Ha mondjuk, Cristinával incselkedsz, akkor...

- Nem tetszik. -vágja rá nagyon nyugodtan.

- Kérlek Carlos, ismerlek már annyira, hogy tudjam mikor hazudsz. - fésülöm tovább a haját. Bizony, tudom hogy mikor hazudik, és hogy mikor mond igazat. Ha halálos nyudtsággal mond valamit, akkor biztosan hazudik. Ha pedig kiabálva akarja elérni azt, hogy higgyünk neki, akkor bizony igazat mond. Ez nála ilyen fordított pszichológia.

 A kanna forró víz kattan egyet. Felállok, és a vizet két bögrébe öntöm, majd rakok azokba is filtert.

 Egész este csak dumáltunk, így nem is vettük észre, hogy ideje indulni az edzésre, csak mikor Sia sipákolni kezdett, hogy elraboltak minket.

- Nyugalom van Sia. Itt vagyunk. És épp indulni készültünk. -áll Bongyorka elé.

- Huh. Noah-Levi! Nem baj, ha áthívom Misit jakuzzizni?

 Besietek a szobámba, felöltözök, majd reggeli nélkül robogok edzeni. Persze, Carlos is itt lohol utánam.

 Mikor benyitunk az edzőterembe, látjuk, hogy nem mi vagyunk az elsők. Már bent edzenek a brazil Kiválasztottak.

 Mire szinte beesünk, - én hirtelen megállok, és Carlos belém fut, mire szó szerint elesünk - a két Kiválasztott ránk néz, Arabella biccent egyet, és Julio is.

- Hé, Julio! Ajánlom hogy ne igyál sokat a viadal előtt! - kiáltja oda Carlos, tök faképpel. Julio furán pillant hol rám, hol Carlosra.

- Ö... Hagyjad! - legyintek egyet. -Carlos, tisztára leégetsz. -mondom neki, kínosan mosolyogva. Nem igazán zavartatja magát, elindul Julio felé, én pedig Arabellához.

 A lány épp a lándzsáknál gyakorol. Őszintén mondom, hogy őstehetség! A lándzsával szinte verhetetlen, de ezt már rég tudom.

- Szia -mosolygok rá.

- Szi,a Isabel - köszön ő is egy mosoly kíséretében. -Izgulsz a pontozás miatt?

- Őszintén? Nem igazán - vonok vállat. -Na és te?

 - Túlélem - legyint egyet. - Figyelj, remekül bánok a lándzsákkal, nem hiszem, hogy komolyabb problémák merülnének fel. Gondolom, te a késekkel fogsz ügyeskedni. Vagyis, szerintem azzal próbálkozz, mert őstehetség vagy! - elgondolkodok. Nem igazán gondolkoztam még azon, hogy mit fogok csinálni. De persze a késdobálást fogom bemutatni, mert szinte csak ahhoz értek.

 - Köszönöm. - pirulok el.  -De te is irigylésre méltóan használod a lándzsát. Az előbbi... Bocsi, Carlos nem százas ma. - tenyeremet a fejemre tapasztom, mintha fizikai fájdalmaim lennének a fiútól. Bár az egy szinten tényleg igaz.

 - Carlos alapjáraton nem százas! - hát az biztos... Szegény Országtársamat nem áldotta meg az Isten annyi ésszel...

 - Az biztos. Képes volt a szobámhoz menni, éjnek évadján, hogy megkérdezze; tudok-e hegyet mászni... Én meg megígértem neki, hogy gyakorlom most, úgyhogy... Szia. Én mentem... Hegyet mászni...? -köszönök el kicsit unottan, és az irányomat a falmászós állomás felé vezetem magamat.

 Az állomásnál egy hatalmas fekete fal áll, amiből különböző színű kis kőszerű fogantyúk állnak ki. Csak egy valaki van ott az edzőn kívül. Egy srác. Sajnos nem nagyon ismerem fel. Az edző, vadul gesztikulálva magyaráz  fiúnak, aki egyetértően bólogat.

- És ha leesnél, ne ess kétségbe. Csak húzódj biztonságos helyre, és próbálj élelmet és innivalót szerezni. - csípem el az edző utolsó mondatát. - Oh. Üdvözletem hölgyem. Hogy hívják? -ejti ki a szavakat imádnivaló angol akcentussal. Még csak most látom meg, hogy az edző egy fiatal srác. Nem is akárki, maga Sean Beker, a tavalyi év bajnoka.

 Kezével beletúr sötétszőke hajába, világítóan kék szemével pedig alaposan végigmér.

- Isabel Infierno -válaszolok mosolyogva.

- Noah-Levi húga? Örvendek - vigyorodik el. -Sean Beker.

- Tudom - sóhajtok fel.

- Én meg Niels...amúgy... - vörösödik el a srác is. Szegénykéről teljesen megfeledkeztem. Porcelánfehér bőrén elég látványos ha elvörösödik. Hm...fehér bőr, szőke haj, fekete szem. Biztos valamelyik északi országból jöhet.

- Svédország - sóhajt egyet, mintha belelátna az agyamba. Svédországból is elég sok győztes került ki, nem kell szégyellnie. Mármint én a lemondó sóhajból ezt szűrtem le.

- Ön hogyhogy itt van...edzőnek?

Kérdezem Sean felé fordulva, mire ő kínosan elröhögi magát. Talán valami rosszat mondtam?

- Kérlek az "önözést" mellőzzük. Nem vagyok az öregapád. - kínosan lehajtom a fejemet. Jézusom...alig idősebb nálam. Szuper. Sikerült leégetnem magamat Sean előtt is. - Azért, mert Hayes az összes eddigi Bajnokot közmunkára fogott, így akik itt az edzők, azok mind Bajnokok. De hogy miért is vagyok a falmászásnál? Mert ide senki sem szokott ellátogatni, így van valamennyi nyugtom -magyarázza. -De a dumát most hagyjuk is, és koncentráljunk a mászásra. - csap bele a kezébe, és két valami drótos izét hoz ide hozzánk, majd ránk adja. Drótkötelet is hoz, majd a falhoz invitál minket.

 Felkapaszkodom a legalacsonyabban lévő kis fogantyúhoz.

- Tudod, mindenki büszke a saját hazájára. Én nem nagyon. De most komolyan; mondj legalább két dolgot, amit egy svéd feltalálónak, hírességnek, vagy bajnoknak köszönhetünk. De én megnyerem ezt a játékot, és majd egy jobb hírnevet hozok a hazámnak. - magyarázza Niels, miközben egyre feljebb mászik.

- Aha  -ragadom meg a kék színű fogantyút. Niels nem nagyon zavartatja magát, tovább beszél a svéd dolgokról.

- De tényleg. Svédország minden háborúból, csatából kimaradt. Pedig szerintem ha mi is beszálltunk volna, és nem visszakoztunk volna egy gyáva módjára, megmutathattuk volna, hogy Svédország is van olyan jó, mint például Olaszország.

- Nagyszerű - motyogom az orrom előtt. Ez a srác elég... ömm... hogy is mondjam, fura.

 Niels tovább dumál, miközben úgy mászik felfelé, mint egy pók. Huh. Ez az emelvény még milyen magas? Lenézek a mélybe, és a gyomrom teljesen felfordul. Körülbelül vagy tíz méter magasan mászok. Úristen, de hülye vagyok! Miért nem gondoltam előbb a tériszonyra? Le kell valahogy jutnom, MOST AZONNAL! A lábammal próbálok valami alátámasztást keresni, és mikor úgy érzem, hogy megtaláltam, elkezdek lefelé mászni. De ahogy elengedem a kezemet, érzem ahogy a lábam megcsúszik, alólam pedig  eltűnik a talaj.

 Érzem, ahogy a testem habkönnyűvé válik, és mintha súlytalanul lebegnék, úgy zuhanok lefelé. Majd a testem végül leérkezik a földre, a levegő kipréselődik a tüdőmből, a jobb lábamba pedig rögtön éles fájdalom nyilall. Felordítok, és rögtön egy ember hőjét érzem meg. Kinyitom a szememet, de a fájdalomtól, fekete pontok kápráznak a szemem előtt.

- Jól vagy? - kérdezi a "megmentőm" aggódóan.

- Voltam már jobban is, de a lábam nagyon fáj. - tapasztom a kezemet a lábamra.

 A foltok kezdenek eltűnni, és kirajzolódik Julio arcképe előttem. Az arcán az aggodalom összes ránca árulkodik. Az agyvizem felforr, a fejemet elönti a vér. Nekem ő ne játsszon lovagot!

- Tudok magamra vigyázni! - préselem össze a szememet. De lehet hogy a haragtól, de az is lehet, hogy fájdalomtól ami a lábamban lüktet. Nagyszerű. Csak is én tudom azt megoldani, hogy pont a viadal előtt tegyem tönkre a lábamat. Szuper.

 Felállok, hogy bizonyítsam Julionak az igazat. Vagyis a hazugságot.

- Aha...Persze. - bólint úgy, mintha "megértette" volna.

- Vége az edzésnek! -lép be ugyanaz a robusztus férfi. - Öt percetek van elhagyni a termet! Kövessetek, a nagy teremhez! Mr. Hayes már vár rátok!

Jupí! A pontozásra lesérülök. Óriási.

- Remélem, azért tudsz járni...

- Carlos látta az esésem? -kérdezem most én aggódva. Ha látta, akkor egész ideig azzal fog csesztetni, hogy tanuljak meg normálisan mászni.

- Hogy tessék?

- Hagyjuk! - legyintek egyet, és a férfit követve bebicegek a terembe.

 Annyira nem rossz a helyzet, de jó se.

 A pontozás ABC sorrendbe zajlik, csak az ábécé hátuljától kezdve, így az amerikai lány kezdi. Az ember szépen mindenkit beültet abba a sorrendbe, ahogyan megyünk be a pontozásra, így én Carlos és Niels közé ülök. Az amerikai lány épp most megy be a pontozásra.

- Majd én megmutatom Hayesnek, hogy a svédek sem semmik.... - kezdi megint a dumát Niels. Nemcsak hogy fáj a lábam, de még Niels is rázendített.

 A többiek arcát kezdem el figyelni. Cristina magabiztosan áll neki a megmérettetésnek -vagy csak úgy tesz? -Francesco viszont a távolba meredve bámul a semmiségbe. A braziloknál mindketten magabiztosan, kicsit unottan bámulnak az ajtóra, ahonnan öt percenként kikukucskál egy ember, és bemondja a következőt. Carlos meg... nos, ő bizony vigyorog mint egy fogyatékos. Oly annyira, fura hogy így tud vigyorogni.

- Mi a baj?  -kérdezem aggódva. Hisz semmi értelme most mosolyogni.

- Semmi. Csak arra gondoltam, hogy mikor felmegyek a pontozás után, mit fogok enni. Veszek a finom csirkecombból, köretnek pedig krumplipüréből. -kezdi felsorolni a vacsoráját.

- Niels Blomquist! - kiált be az ember. Niels feláll, de még hozzám fordul gyorsan.

- Sok sikert Isabel. - mosolyog rám. Én is ezt teszem, és a fiú elhagyja a várakozó termet. A lábam remegni kezd, de az arckifejezésem nem változik meg. Csak néha rándul fájdalmas grimaszba, mikor a lábamba belenyilall a fájdalom.

- Isabel Infierno! - a végtagjaim megmerevednek, de nagy sokára feltápászkodom. Mosolyra húzom a számat, és sok sikert kívánok Carlosnak.

 Bent a Játékmesterek épp akkor kezdenek el piálni, mikor belépek az ajtón. Csak mosolyogj Isabel!

- Jó napot! -köszönök hangosan, hogy mindegyik hallja. Néhányan vissza is köszönnek. Elindulok a késekhez, de a felénél megakadok a lábam miatt.

- Elnézést...csak ma az edzésen leestem tíz méter magasról, és azóta fáj a lábam. De ez nem okoz semmi problémát, ezt megígérhetem. - tárulkozok ki. Hayes biccent egyet, hogy csináljam, mert kevés az idő. Felkapok öt kést, és felmérem a terepet. Amennyire csak a lábam bírja, olyan gyorsan kezdek el futni egyik állomásról a másikra. Az egyik kést futásból dobom el, és természetesen a bábu közepébe fúródik. A másikat a terem legtávolabbi zugából hajítom el. A harmadikat a falra mászás közben engedem útjára, -minden erőmet beleadva, hogy ne okádjak, -a negyediket pedig tizenöt méter magasból. Lemászok, ráérősen elindulok a kijárat felé. Hajszálpontosan bemérem a bábu koordinátáit. És vakon, hátrafelé dobom el az utolsó kést. Nem nézek hátra, nem akarom tudni, hogy hova fúródik a kés. Csak mutatok egy peace jelet, és kilépek a teremből.

 Mikor elhagyom a termet, furcsa bizsergés járja át a testemet. Vajon ez mennyi pontot ért? Ötöt? És mit képzelek, hogy elmondom Hayesnek hogy mi történt velem? Ajh! Miért nem gondolkoztam? Az ajtó mögött, a lift található. Hívom a szerkezetet, majd mikor megérkezik, beszállok és száguldozok felfelé.

 Akinek nem szabad megtudnia ami a lábammal történt, az Nole. Ha megtudja, akkor úgy fog pánikolni, mint Sia, mikor az egyik műkörme feljön.

 A lift megáll az első emeleten, én meg félve, hogy lebasznak a lábam miatt, belépek a lakosztályunkba...vagyis, ami megmaradt belőle. Nole úgy üvölt, mint még soha! A fején az erek kidudorodnak, és az egész rákvörös. Bár nem csodálom.

- Mi a... -kezdek bele a cifra nyelvezetbe amint körbepillantok. Az egész csöpög a víztől. A bútorok elázva, a padló pedig csúszós a víztől. Minden elázott, szó szerint! Mi történt itt? Nole is totál átázott, ahogy Claire, Sia és Misi is. Az utóbbi kettő, egyenfürdőruhában hallja a szétázott Noaht, aki engem észre se vesz.

- Hogy a francba lehet ennyi eszetek?! De most komolyan! Jakuzzizni úgy, hogy nem tudjátok elzárni?! -ordítja teljes erőből Nole.

 Én még mindig káprázó szemekkel bámulok az egész emeletet.

 Időközben Carlos is megérkezik. Az arckifejezése ugyanolyan lehet, mint az enyém. Zavart, meglepődött, ideges.

- Ugye a kaja nem ázott el? - rohan az étkező felé, én pedig követem őt. A hűtő felé nyúl.

- Szerintem nem kéne...

De mielőtt befejezném, ő kinyitja, és egy szinte cunami nagyságú vízhullám temet be minket.

 A ruhánkból csöpög a víz, a hajunk nedvesen tapad a fejünkhöz. Vizet köpök fel, és a hangok alapján, észrevettek minket.

- Jajj, én most megyek. - sipít fel Misi.

- Jobb is! -mordul rá a testvérem.

- A pontozást megtudjuk máskor is beszélni. Először döntsük el, hogy hol lakjunk. Mert itt az biztos, hogy nem. - veti fel Claire. Mindenki egyetért, és mindenki elkezd kiabálni, hogy mégis hol szálljunk meg, csak én nem. Nekem tök mindegy hogy hol, a lényeg az, hogy gyorsan eldöntsék, mert még meg találom fojtani Siat. Miatta kell most új lakóhelyet keresnünk, miatta lett elárasztva minden cuccunk!

- Állj, állj, állj! Nekem van egy ötletem! - mutatja fel az ujját Carkos. -Miért nem megyünk a brazilokhoz? Bírom Juliot és Arabellát, biztos megengedik. - na erre már felkapom a fejemet.

- Én is benne vagyok. - mondom halkan.

- Bírom Gabrielt. Jóba vagyunk. Biztos megengedi. - egyezik bele Nole és Claire is.

- Ne máár! Brittanyval nem vagyok jóóba! -rinyál Sia.

- Fogd be! -üvölt fel mindenki.

- Oké, akkor irány a brazilok lakosztálya!