2016. május 30., hétfő

#7 - Arabella

Sziasztok!
Most, hogy szerencsésen hazaérkeztem az osztálykirándulásról, meg is hoztam Nektek az új részt :) Egyelőre csak annyit árulok el róla, hogy történni fog egy lényegesebb dolog bizonyos személyek közt, valamint Arabella összeismerkedik egy Kiválasztottal. Hmmm, és ez csak a kezdet :D
Jó olvasást!
Maja<3
ui.: Köszönjük a több, mint 4800 oldalmegtekintést és a cseréket! Szuperek vagytok :)
 

Az ébresztőórám fülsiketítő, éles zaja idegtépően hatol a dobhártyámba. Legszívesebben megragadnám azt a vackot, és úgy, ahogy van, kihajítanám az ablakon! Nem foglalkoztatna különösebben, mit vagy kit találok el vele, a lényeg, hogy nekem ne berregjen!
  Igaz, tegnap hálát adtam a herkentyűnek, amiért felrázott a rémálmomból, most azonban még a feltalálójának is kést állítanék a fejébe, ha megadatna az alkalom erre a tettre. Tény és való, tegnap este sem aludtam túl sokat, hála a drágaságos Országtársamnak. Mielőtt bárki rosszra gondolna, leszögezem, hogy nem kötöttem ki a karjaiban, a romantikusnak szánt, valójában érthetetlen kijelentése miatt, miszerint csakis miattam lépett szövetségre az olaszokkal. Mindössze arról van szó, hogy egész éjjel ezen a nem mindennapi kijelentésén rágódtam. Mégis hogy a fenébe értette ezt az egészet? Azt hiszi, hogy segít nekem, ha összeáll a legnagyobb ellenségemmel, a mezőny legidiótább tagjával? Még jó, hogy azt nem mondta, hogy köszönjem meg! Na, azt leshetné!
  Mellesleg átlátok a szitán, értem én, mire megy ki a játék. Az a céljuk, hogy megőrjítsenek, és senkibe se bízzak meg annyira, hogy szövetséget ajánljak neki. Szinte látom magam előtt Christina önelégült vigyorát, ahogy a magányos tengődésemet figyeli, miközben Julióval és a spanyolokkal viháncol, pontosabban, parancsolgat nekik. Nem vennék rá mérget, hogy máshoz is ért. Mondjuk a jobb egyenese tényleg nem semmi, de nem gondolnám, hogy ezenkívül bármelyik fegyverrel is tehetséges. Igaz, tegnap nem szenteltem neki különösebben nagy figyelmet, szinte nem is láttam a beképzelt pofáját. Persze, nem ártana, ha tudnék róla valamit. Tartsd közel a barátaidat, de még közelebb az ellenségeidet! – tartja a régi mondás. Jobban belegondolva, az sem ártana, ha Julio után is szimatolnék egy kicsit…
  Miközben ilyen, és effajta gondolatok kavarognak a fejemben, kimászok az ágyamból, és a fürdőszoba felé veszem az irányt. Útközben az edzős ruhámat, a fogkefémet és egy eperillatú sampont is felnyalábolok, amit még az az itt-tartózkodásom első napján találtam, de eddig nem volt alkalmam kipróbálni.
  A helyiségbe toppanva rögvest kulcsra zárom az ajtót, és nekikezdek a reggeli készülődésnek. Egy frissítő zuhannyal indítom a napot, ezzel felébresztve az egész testemet. Közben jó alaposan megmosom a hajam, gondosan ügyelve arra, hogy a létező összes hajszálamat beborítsa a fenséges virágillatot árasztó kozmetikumi szer. Miután elkészülök, átöltözöm, majd egy hatalmas törölközőbe csavarom a fürtjeimet. Szerencsére a darab egészen gyorsan beszívja a nedvességet, negyed óra elteltével már meg is szárad a hajzuhatagom. Kicsit igazítgatok rajta az aranybevonatú fésűmmel, majd felkapom a földre dobott holmimat, és visszaviszem a hálóba. Micsoda pazarlás – gondolom fintorogva, miközben hanyagul a mahagóni-szekrénybe vágom a pizsamámat. Itt minden annyira díszes és hibátlan! Amióta itt élek, szinte naponta elgondolkozom, miből telik az angoloknak ilyesfajta gyönyörűségekre. Az óriási festmények a falakon, az égimeszelő paloták, a többszintes épületek, az ínycsiklandozó vacsorák, az aranyozott fésű mind-mind olyan dolgok, melyek létezéséről még csak nem is álmodtam, amikor Brazíliában kuncsorogtam egy falat kenyérért. Undorodva megrázom a fejem, ahogy arra gondolok, hogy az ismerőseim még mindig ugyanúgy próbálják megkeresni a betevő falat árát, miközben mi, Julióval minden este jóízűen falatozunk egy hatalmas márványasztal mellett. Mondjuk, a fiú pár héten belül valószínűleg alulról fogja szagolni az ibolyát, én meg majd egy jó kis idegösszeroppanást kapok az ostoba előkészítő csapatomtól, amikor kijövök az Arénából. Inkább bele se gondolok, mekkora sikítófrászt fognak kapni, amikor meglátnak, mint a 217. Országok Viadalának bajnokát!
  Komótosan kiballagok az étkezőbe, ahol már várnak rám. Gabriel pont úgy viselkedik, mint tegnap; unottan, mégis életerősen ül a székén, előtte egy üres tányér hever. Julio azonban teljesen máshogy kezdi a mai napot, mint a tegnapit. A fiú láthatólag sugárzik, mintha élete legboldogabb napjára készülne. Éjfekete pillantását éberen, fürkészően vezeti végig rajtam, sötét haja rendezetten simul a fejére. A reggeli köszöntést egy laza félmosollyal és egy kacsintással lerendezi, aztán tovább kortyolgatja a kezében lévő gőzölgő folyadékot.
- Jó reggelt! – mondom, miközben elfoglalom a helyem.
- Neked is, Arabella! – feleli Gabriel, aztán felém nyújt egy bögrét. – Kávét? Szerintem próbáld ki, biztosan feldob. Bár, ha jól látom, nem vagy kifejezetten álmos. De szerintem azért kóstold meg, Julióra jó hatással volt!
  Hangos nevetés hagyja el az ajkaimat a tegnap reggeli esetre gondolva. Bár való igaz, lehetett alapja az Országtársam függőségének, ha ennyire kivirult egy csésze kávétól. Megköszönöm a mentoromnak, hogy rendelt az italból, majd jóízűen iszogatni kezdem az országunk specialitásaként emlegetett ínyencséget. Életem eddigi tizenhét éve során mindössze egyszer nyílt alkalmam megkóstolni. Már akkor is finomnak tartottam, bár utána napokig vérzett az orrom. Csak reménykedni tudok, hogy most nem járok ilyen szerencsétlenül. Mondjuk, szerény véleményem szerint simán megérte! Biztosra veszem, hogy ennél finomabb italt akkor sem tudnának csinálni az angolok, ha az egész ország vagyonát beleölnék a projektbe! Nincs ahhoz fogható érzés, amikor a csészével közelítesz a szádhoz, nagyokat szippantva a kesernyés illatú levegőbe, majd óvatosan, hogy le ne forrázd a nyelvedet, megemeled a poharat, és beleízlelsz a kávé semmihez sem fogható, varázslatosan csokoládébarna világába! Aki azt állítja, hogy nem ez a világ legklasszabb dolga, az hazudik!
  A reggelit aránylag gyorsan lerendezzük. Gabriel próbál beszélgetésbe elegyedni velünk, de nem jön össze neki, mindenre csak igennel vagy nemmel válaszolunk, legrosszabb esetben csak bólogatunk, vagy meg sem halljuk a kérdést, olyan szinten rabul ejt minket hazánk mámorító különlegessége. A férfi egy idő után feladja, de azért megkér minket, hogy legalább egy szendvicset együnk, mert ha így folytatjuk, az egész mezőny szeme láttára ájulunk el a terem közepén, ami, lássuk be, egyikünk hírnevének sem tenne túl jót. Erre az utasításra persze mindketten eszünk egy keveset.
- Ez király volt! – jegyzi meg Julio mosolyogva. – Tudod te, Gabriel, hogy kell indítani a reggelt!
- Sok év tapasztalata… - mormogja a férfi unottan. – Most viszont igyekezz, a végén még elkéstek az edzésről!
- De, öhm, Gabriel… - kotyogok közbe, állva a mentorunk gyilkos pillantását, amit azzal érdemeltem ki, hogy a szavába vágtam. – Fél hét van. Jó eséllyel még ki se nyitott az edzőterem.
- Azt te csak hiszed, aranyom! Most kaptam az infót, a spanyolok már edzenek! Nagyon durván nyomja az a két gyerek… Tutira szednek valamit, vigyázzatok velük!
  Julio fellelkesülve a ténytől, hogy életének egyetlen szerelme már az edzőterem padlóját koptatja, gyorsan beslisszol a fürdőbe, és készülődni kezd. Csak remélni tudom, hogy nem egy hatalmas illatfelhő kíséretében szándékozik visszatérni a társaságunkba.
  Közben én is megmosom a fogam. Szinte pontosan egyszerre érünk a lakosztályunk ajtajához.
- Akkor indulhatunk? – kérdezem.
- Nem, még nem – rázza a fejét komoran. – Valamit még el kell intéznem. Egy apró részlet nem stimmel, ezt pedig nem engedhetjük meg magunknak.
- Jézusom, mi van már megint? – vicsorgok rá indulatosan. – Nem húztad le a klotyót, vagy el akarsz búcsúzni Gabrieltől? Nézd, a pasas nem hülye, tudja, hogy edzeni megyünk, és hogy tudunk vigyázni magunkra, meg amúgy is, Isabel és Carl…
  Mielőtt befejezhetném a hosszadalmas felsorolást arról, hogy miért nem éri meg itthon rostokolni, Julio olyat tesz, amire még a legvadabb álmaimban sem számítanék. Belém folytja a szót, a kifejezés legszorosabb értelmében. Még csak időt se hagy, hogy felfogjam, mi is történik valójában, lehajol hozzám, és mielőtt ellenkezhetnék, az ajkát az enyémre tapasztja. Csak nézek magam elé, nem értem, mit a francot csinál már megint ez a barom, és hogy mindezt miért teszi. Aztán egyszer csak azon kapom magam, hogy csókolózom Julio Fuarezzel.
  A kezdeti sokkon aránylag hamar túlteszem magam, ám amikor megpróbálnék kimászni a kínos szituációból, két dologra döbbenek rá: nem tudok, mivel Julio túlságosan nagy hévvel matat a számban a nyelvével, és valamilyen megmagyarázhatatlan okból kifolyólag, nem is igazán akarok.
  Talán a róla hallott dolgok miatt, de mindig is úgy képzeltem el, hogy a srác túlságosan is vadul csókol, szinte leteperi az embert, az a célja, hogy ő irányítson, a másik meg csináljon, amit akar. Nos, meg kell, hogy mondjam, ehhez képest nem is olyan rossz a technikája. Sőt, egészen tűrhető… Na, jó, baromi jó! Tetszik, hogy nem akar letámadni, még az elején se. Finoman, érzékien simogatja a szájpadlásomat, aztán ugyanolyan nyugodtan ösztönzi az én nyelvemet is, hogy belépjen az önfeledt játékba. Eleinte kissé tartózkodom, mert nem akarom, hogy kinevessen, amiért kezdő vagyok. Aztán, amikor újra kezdene elmenni a ráérősebb, lassúbb irányba, meggondolom magam. A fenébe is, ő csak Julio! Mielőtt átgondolhatnám, mit is cselekszem, és mindez milyen következményekkel járhat, viszonozom az Országtársam csókját, közel sem olyan lágyan, mint ahogy a fiú nekikezdett. Szenvedélyesen, a kelleténél kissé talán vadabbul egyezem bele a táncba, amit a nyelveink járnak a lábaink helyett. Juliónak sincs ellenére a dolog, ő is gyorsabbra emeli a tempót. Közben a hajamat simogatja, a fejbőrömet masszírozza. Valószínűleg azt hiszi, nem jövök rá, hogy ez nem több egy olcsó trükknél, melynek segítségével magához akar láncolni.
  A csókcsatának egy apró köhintés és egy gunyoros megjegyzés vet véget.
- Örülök, hogy ilyen jól, khm… egymásra hangolódtatok, de azért ne tekintsetek el a ténytől, hogy három nap múlva erre mindössze csekély pontot kapnátok a Játékmesterektől!
  Gabriel hangjára ösztönösen elhúzódom a fiútól. Érzem, hogy az arcomon egy szempillantás alatt végigfutnak a vörös árnyalatai, a leghalványabbtól kezdve egészen a forrón lángoló tábortűzre emlékeztető színig. Gyorsan, idegesen kapkodom a levegőt, szinte félek, hogy ha így folytatom, kiszakad a tüdőm.
  Lassan megemelem a fejem. Elsőként Gabrielt pillantom meg, aki értetlenül áll az eseményekhez. Világoszöld pillantását zavartan kapkodja közöttünk, láthatóan nem tud mit kezdeni a kialakult helyzettel. Julio persze nem jön zavarba. Önelégülten néz rám, mintha az iménti incidens egyenlő lenne azzal, hogy meghódított. Amint meglátom azt a beképzelt, utálatos vigyort a képén, nem tudom türtőztetni magam. Természetesen nem borul el teljesen az agyvizem, nem megyek neki, vagy hasonlók, mindössze lekeverek neki egy hatalmasat. A fiú fájdalmasan sziszegve az arcához kapja a kezét, és ártatlanul figyeli a reakcióimat.
- Ara, ez meg… Ez mégis mi a franc akart lenni? – kérdezi.
- Hogy mi akart lenni? – röhögök fel kínosan. – Az akart lenni, édes szívem, hogy lesmároltál! De most komolyan, Fuarez, te mit képzelsz magadról? – Most már üvöltök. Nem érdekel, hogy felébresztek valakit, akkor is megmondom a magamét ennek a gyökérnek! – Magadnál vagy, ember? Egyáltalán, hogy fordulhatott meg a fejedben, hogy megcsókolj?! Jézusom, normális embernek még csak eszébe se jut ilyen!
- Ne már, azért annyira nem vagy ronda… Sőt!
- Pofa be, Fuarez! Ezt mégis hogy a fenébe gondoltad? Azt hiszed, hogy olyan vagyok, mint az IQ-bajnok exeid? Azt mered gondolni, nekem elég egy cinkos kacsintás és egy dögös mosoly, és máris megcsókolhatsz? Mert, akkor elárulom, zsenikém, hogy rohadtul tévedsz! Ezekkel a kirohanásaiddal zaklasd Fionát, maximum ő vevő az ilyesmire! Basszus, ezért még az a ribanc Christina és képen törölne!
- Most miért? Esküszöm, Ara, nem értem a logikádat – rázza meg a fejét Julio. – Más lány örülne, ha egy fedél alatt élhetne velem, pláne, ha még meg is csókolnám! Te meg még ezért is hisztizel. Mi bajod van?
- Hogy mi bajom van…
- Hé, srácok, álljatok le! – vet véget a vitának a mentorunk. – Oké, persze, tudjuk, Julio szemét, Arabella idegbeteg, lépjünk túl a problémán, lapozzunk. Hol is tartottunk az imént, mielőtt rácuppantatok egymás szájára? Á, megvan! – csettint vigyorogva. – Spanyolok. Edzés. Gyakorlás. MOST!
  Mivel az utolsó szót a megszokottnál kissé hangosabban ejti ki, úgy döntünk, sokkal hasznosabb, ha elhagyjuk a lakosztályt, mintsem hogy a csók miatt veszekedjünk. A liftbe érve legszívesebben kiszorítanám a fiút a kabinból, ám erre sajnos nem nyílik lehetőségem. Szerencsére mindösszesen ketten tartózkodunk itt, egyik hülyét sem kell hallgatnom. Julio nagyjából tíz másodperc erejéig bír csöndben maradni, aztán valamiért megmagyarázhatatlanul nagy kényszert érez arra, hogy dumálni kezdjen.
- Nem vágom, miért pofoztál meg, de úgy döntöttem, megbocsájtok neked, de csak mert jól csókolsz.
  Vannak bizonyos személyek az életemben, akiket minél hamarabb likvidálnom kellene. Ez amolyan feketelista. Egyelőre Julióé az első hely.
- Jesszus, Ara, ne vágj már ilyen fejet! Komolyan gondolom, tényleg király volt…
  Igen, minden bizonnyal megérdemli az aranyérmet! Nem ismerek mást, aki annyira idegesítene, mint ő…
- Aha, értem én, mire megy ki a játék! – témázik tovább. – Most azt akarod bemesélni nekem, hogy te nem élvezted. Drága Ara, a helyedben nem is próbálkoznék, hiszen köztudott, hogy mindenki élvezi a velem való smárolást!
- Isabel? – vonom fel a szemöldökömet gúnyosan.
  Őt persze nem könnyű zavarba hozni. Unottan megcsóválja a fejét, a hatás kedvéért még lekezelően legyint is egyet.
- Á, vele ne foglalkozz! Nem százas az a csaj! Bár, ami azt illeti…
- Te komolyan nem tudod befogni?! – ordítok rá a folyamatosan vigyorgó Országtársamra. – Mellesleg, kicseszettül hálás lennék, ha elárulnád végre, mi a fenéért kellett rám másznod? Azt hittem, szerencsétlen Isabel a kiszemelted…
- A kávé miatt – feleli egyszerűen.
- Ember, te ennyire hülye vagy? Mi van, szövegértési gondokkal küzdesz? – Unottan megforgatom a szemeimet. – Mégis hogy passzol össze a kávé és a csókunk? Bocs, de ebben nincs logika.
  A lift ajtaja egy halk jelzés kíséretében kitárul előttünk, tehát megérkeztünk a földszintre. Egy gyilkos pillantást lövellek Julio felé, ám úgy tűnik, ő már túljutott a témán. Mit sem törődve a jelenlétemmel beletúr a dús, ébenfekete hajába, majd megindul az edzőterem felé. Pontosabban szólva, megindulna, ha hagynám, és nem rántanám vissza a csuklójánál fogva.
- Mit akarsz? – kérdezi sietősen.
- Hogy értetted, amit az előbb mondtál? – teszem fel a nagy kérdést ellentmondást nem tűrő hangon.
- Sosem hagyod abba, mi? – Zavartan igazgatni kezdi a tökéletesen fésült séróját, majd végre-valahára kinyögi a választ. – Olyan szerencsétlenül ittad a kávét, hogy az egész szád barna lett tőle. Nem akartam, hogy leégesd magad, és ezáltal engem is a többiek előtt, ezért kénytelen-kelletlen, de segítettem leszedni a maszatot. Na, most elégedett vagy?
- Máskor esetleg szólj, azt is megértem! – villantok rá egy erőltetett mosolyt.
- Azt ne próbáld bemesélni, hogy nem élvezted! – vet rám egy sokatmondó pillantást.
  Sajnos erre már semmi frappáns nem jut eszembe, idegesen megrázom szabadon szálló fürtjeimet, majd az Országtársamat megelőzve, beslisszolok a terembe. 
  Igazság szerint örülnék neki, ha többen lennénk a helyiségben, úgy könnyebben ki tudnám kerülni Juliót, ám legnagyobb sajnálatomra még mindig csak Isabel és Carlos gyakorol a teremben. Mindketten a kardoknál állnak, Carlos éppen magyaráz valamit Isabelnek. Nem hallom, miről beszélnek, de látom, hogy a lány szomorúan lebiggyeszti a száját, mintha valami nem sikerült volna neki. Az Országtársa erre vállat von, aztán motyog még valamit. A spanyol lány elég szerencsétlen fejet vág, szinte már megesik rajta a szívem. Emellett persze furdalja az oldalamat a kíváncsiság, mégis mi miatt szontyolodhatott el a mindig kedves és segítőkész Isabel.
  A szemem sarkából látom, hogy Julio elindul a páros felé. Időközben ezt Carlos is észreveszi, így otthagyja Isabelt. Gondolom, ez köztük valami bajtársias szövetkezés lehet. El tudom róluk képzelni, hogy megállapodtak, hogy mondjuk, Carlos szóval tartja Isabelt, hogy senki se hajtson rá, amíg Julio meg nem érkezik, aztán „lepasszolja” az Országtársamnak. Ha ez igaz, akkor mindketten elég nagy parasztok, amiért így kisajátítják a lányt.  Bár be kell vallanom, Isabel különösen szép, nem csodálnám, ha Julión kívül még akadna egy-két hódolója.
  A lándzsás állomáshoz sétálok, úgy érzem, jelen esetben ez a legkézenfekvőbb megoldás. A jelenlévők mindegyike tudja, vagy legalábbis sejti, hogy kivételes tehetséggel áldottak meg az égiek, már ami a lándzsavetést illeti.
  Úgy gondolom, ez az egyetlen fegyver, amihez igazán értek, hiszen már több mint négy éve gyakorlom a használatát. Eleinte nem jelentett többet számomra, mint egy depresszióból űzött sportág, egy hobbi, ami menekvést nyújtott a gyász fájdalmas, keserű világából, ám amióta komolyabban elkezdtem készülni a Viadalra, sokkal jobban érdekel a fegyver és a használata. Az csak hab a tortán, hogy eme tárgynak köszönhetően könnyedén levezethetem a bennem felgyülemlett feszültséget.
  Most sem teszek másképp. Megragadom a hozzám legközelebb lévő darabot, aztán pontosan becélzom a bábu nyakát, majd elhajítom a fegyveremet. Büszkén veszem tudomásul, hogy ha emberre céloztam volna, az illető már nem élne. Egy sátáni mosoly suhan végig az ajkamon, amint arra gondolok, hogy akár Brazília hivatalos csókkirálya is lehetne az élettelen bábu helyében… Bár, még magamnak is nehéz bevallanom, de egyre kevésbé vagyok biztos abban, hogy képes lennék megölni a fiút. Elvégre az Országtársam, vagy mi a szösz…
  …aki elárult...
  …aztán el akarta hitetni velem, hogy az én érdekemben tette mindezt...
 …végezetül pedig megcsókolt, mindenfajta előzmény nélkül, egy iszonyatosan béna indokra hivatkozva.
  Egy újabb fegyvert kapok magamhoz. Most már tényleg dühös vagyok, képes leszek igazi szenvedéllyel és erővel elhajítani. Nem teketóriázok sokáig, nem gondolom át a dolgokat, az ösztöneimre hagyatkozom. És voilá, a lándzsa pont a szívén találja el az áldozatot. A hátam mögül gyér taps hallatszik. Résnyire húzom a szemeimet, úgy teszek, mintha nem is hallottam volna az iménti ovációt. Komolyan, ez sosem unja meg? Miért zaklat folyton engem? Talán Isabel lekoptatta, azért legyeskedik körülöttem?
  Úgy teszek, mintha a lándzsa hegyét tanulmányoznám, de olyan gondosan és figyelmesen, mintha erről szólna az életem. Közben érzem, hogy Julio egyre közelebb jön, forró lehelete a tarkómat csiklandozza. Itt az ideje, hogy meglepjem egy kicsit!
  Egy másodperc töredéke alatt száznyolcvan fokos fordulatot veszek, a fegyvert pedig magam elé szegezem, pont úgy, hogy az én drágalátos Országtársam torkához érjen a hegye. Legnagyobb meglepetésemre azonban egy világoskék, meglepett szempár néz vissza rám. 
  Zavartan motyogok valami bocsánat-szerűséget, és villámgyorsan magam mellé eresztem támadásom eszközét.
- Baj van? – kérdezi Carlos. Úgy fürkészi az arcomat, mintha meg akarná fejteni a gondolataimat.
  Szégyenlősen megrázom a fejem. Na, már látom, ez a nap is szuper lesz! Nem elég, hogy Julio rám nyomult, még Carlos előtt is sikeresen beégtem. Most biztosan azt hiszi, pszichopata vagyok…
- Akkor miért vágsz ilyen fancsali képet? – faggatózik kedvesen. – Na, tényleg, mondd el, mi a baj! Talán tudok segíteni.
- Az idióta Országtársam, az a baj! – sóhajtok fel ingerülten. – Komolyan, nála nagyobb barmot nem ismerek!
  A spanyol erre motyog valamit a bajsza alatt, majd közelebb lép hozzám, és a földre dobott lándzsát kezdi tanulmányozni.
- Hát, az egyszer biztos, hogy idegesnek tűnsz! De nézd a jó oldalát: legalább úgy hajítottad el ezt a lándzsát, hogy azt még a profik is megirigyelnék! Mármint, a bajnokok – teszi hozzá magyarázatként.
- Nem nagy ügy, ha akarod, megtaníthatlak – vonok vállat közömbösen.
- Kösz, az szuper lenne! De előtte ígérj meg valamit, kérlek!
- Igen, kedves Carlos, mit szeretnél? – sóhajtok fel erőltetetten.
  A fiú szabaddá teszi a kezeimet, majd megfordít, úgy, hogy szembe nézzek vele – utóbbi elég nehéz, tekintve, hogy legalább huszonöt centivel magasabbra nőtt, mint én – majd legnagyobb meglepetésemre, két mutatóujját a szám két sarkába helyezi, és mosolyt varázsol az arcomra.
- Hm, egész jó! – mondja vigyorogva. – Már három napja ismerlek, de még egyszer sem láttalak nevetni, folyton csak morogtál Julio miatt. Ez pedig komoly hiba, Arabella Asesino! Pont itt az ideje, hogy javítsunk a helyzeten!
  A megjegyzését egyszerűen nem bírom ki vigyorgás nélkül, már nincs is szükség a segítségére. Mindig is sejtettem, hogy a fiú jó fej, de hogy ennyire, még álmomban sem gondoltam volna! Ha úgy vesszük, szöges ellentéte Juliónak. Igaz, hogy rengeteg dologban hasonlítanak egymásra, de itt inkább külsőségekről beszélek. Mindketten magasak, fekete hajúak, iszonyatosan jóképűek, tipikusan azok a fiúk, akikre tapadnak a lányok, akárcsak a legyek. Bár egyik Kiválasztottat sem ismerem túl jól, az biztos, hogy Carlosnak valamivel jobb a beszélőkéje az Országtársaménál, és már így, első látásra is szimpatikus, ami nem mondható el Julióról.
- Szóval, akkor azt szeretnéd, hogy megtanítsalak lándzsát dobni? – mosolygok rá kedvesen.
- Igen. Tudom, persze, rábízhatnám az edzőkre is, de valamiért nem bízom bennük. Lehet, hogy ügyesek, de nem hiszem, hogy annyira, mint te! – bókol.
  Az elkövetkezendő egy órát az állomáson töltjük. Mint kiderül, Carlosba több tehetség szorult, mint azt gondoltam. Igaz, eleinte ügyetlenkedik egy kicsit, majdnem annyit bénázik, mint tegnap Fiona, ám végül ráérez a dolog ízére. Egymás után dobáljuk a lándzsákat, a spanyol még azt is felajánlja, hogy versenyezzünk, amikor már úgy érzi, elég jól megy neki a lándzsavetés. Természetesen beleegyezem a dologba, de előre figyelmeztetem, hogy nem lesz könnyű dolga velem, igenis meg kell küzdenie a győzelemért. Ő somolyogva vállat von, aztán bele is vágunk a megmérettetésbe. Megbeszéljük, melyik találat hány pontot érjen, majd mindannyian ötször elhajítjuk a fegyverünket, és végül pontozzuk a másik teljesítményét.
- Egyszer találtad el a bábu hasát, ami három pontot ér, háromszor a lábát, amire sajnos, csak egy-egy pontot adhatok. Viszont egyszer pont a két szeme közé fúródott a lándzsa, ami viszont megér egy ötöst. Ez így összesen tizenegy pont – közlöm mosolyogva.
- Köszönöm, ez igazán megtisztelő – hajol meg előttem, így tisztelegve az őszinteségem előtt. – Te tíz pontot kapsz.
- Huszonötből? – A szemöldököm egyszeriben a homlokom közepéig szalad.
- Aha! – bólogat vigyorogva. – Tudod, nem adhattam át neked a győzelmet, meg amúgy is tök nagy előnyökkel indultál! Szóval, ezért csak tízet kapsz. Bár, tudod mit, legyen tizenkettő! – csettint a célzásaimat tanulmányozva. – De csak mert egy gráncs nélküli lovag vagyok, és udvariasan magam elé engedlek…
- Hogy megnézd a hátsómat, mi? – nézek rá látszólag undorodva.
  Ettől kissé zavarba jön, zavartan beharapja az alsó ajkát. Sajnos nem tudok szó nélkül elmenni a nyilvánvaló tény mellett, miszerint ez a bugyuta arckifejezés elég jól áll neki, kisfiúsan aranyos varázst ad az arcának. Persze semmi kedvem szívtani szegényt, így hát jobb híján elkezdek nevetni, hogy ezzel megnyugtassam egy kicsit, és bebiztosítsam, hogy nincs harag. Egy ideig – ami nagyjából tíz másodpercig tart – zavartan figyeli a vihorászásomat, aztán amikor összeakad a tekintetünk, és meglátja, hogy viccnek szántam az egészet, és nem rajta nevetek, ő is rázendít. Közben elkezdenek befelé szállingózni az emberek.
  Igazság szerint senki sem nagyon törődik velünk, ami nem zavar különösebben. Mindannyian nyugodtan mennek edzeni, próbálgatják a számukra ismeretlen fegyvereket, vagy éppen az ehető növényeket és a rejtőzködés művészetét tanulmányozzák. Miután már annyit röhögtünk, hogy fáj az oldalunk a nevetéstől, megkérem a fiút, hogy ő is mutassa meg, mihez ért, elvégre, ez így fair.
- Tudod, én a kardokkal vagyok jó – meséli, miközben az ominózus állomás felé terelget. – Már kiskorom óta edzem, sokan mondták már, hogy értek a dologhoz. Persze, nem annyira, mint te a lándzsákhoz, de azért nem vagyok egy bénaság!
  Az állomás szerencsére kong az ürességtől, úgy tűnik, jelenleg senki sem érez kedvet ahhoz, hogy itt tesztelje az ügyességét. Carlos vizsgálni kezdi a fegyvereket, majd mikor talál egyet, ami a méretemnek megfelelő, átnyújtja azt, és magyarázni kezd a technikáról.
- Nagyon egyszerű az egész – kezdi. – Most mi van, miért mosolyogsz?
- Mindenki így vág bele a beszámolójába – magyarázom. – Nagyon egyszerű az egész, aztán persze kiderül, hogy közel sem annyira, mint ahogy azt beállítod. Ez azért van, mert több mint tíz éve gyakorolsz, ezért könnyűnek gondolod.
- Jó, akkor fogalmazzunk úgy, hogy nekem nagyon egyszerű, de hamarosan neked is az lesz – javítja ki magát. – Az a lényege az egésznek, hogy mindig az ellenfeled lábára célozz. Pontosabban, eleinte a mellkasotoknál harcolj, aztán menj egyre lentebb és lentebb, amíg az illető térdéhez nem érsz. Ő persze követni fogja a mozdulataidat. Aztán hirtelen húzd fel a kardod, hagyd, hogy az ellenséged gyengének tartson, hogy azt higgye, legyőzhet. Majd amikor már csak pár centi választja el a kardod élét a fejedtől, egy hirtelen mozdulattal fordítsd visszájára a párbajt: lendítsd előre a karod, úgy, hogy pont a másik fejét találd el vele. Ettől megtántorodik, elesik, és könnyűszerrel leszúrhatod. 
- Ez elég összetett... – húzom a számat.
- Ja, elmondva tényleg bonyolultnak tűnik, de hidd el, nem az! Csak bízz magadban, oké?
  Olyan mélyen néz a szemembe, hogy szinte megrészegülök a pillantásától. Most veszem csak észre, hogy az írisze már nem is világoskék, kezd átcsapni egy zöldesebb árnyalatba. Fekete szemöldökét egy hangyányit megemeli, fejét incselkedve oldalra dönti, úgy hív párbajra. Aprót biccentek, jelezvén, hogy részemről mehet, majd belevágunk a párviadalba. Mondjuk, először sikerül ismételten beégetnem magam a fiú előtt, ugyanis pár lépést hátrálok, majd megfordulok, mint ahogy a régi lovagos filmekben láttam, amik a középkorról szóltak. Carlos emiatt ki is röhög rendesen, de szerencsére mindezt nem gonoszkodva teszi, sokkal inkább kedvesen és aranyosan, mintha azt akarná ezzel üzenni, hogy milyen kis butuska vagyok, és mennyit kell még tanulnom. Természetesen rengeteget segít azzal, hogy rajta gyakorlatban tesztelhetem a tudásomat. Sokszor próbálkozunk, mire eljutunk arra a szintre, hogy komolyan párbajozzunk. Carlos ugyanis kijelenti, hogy nem hajlandó ellenem küzdeni, amíg nem jutok el legalább az átlagos szintig.
  Mikor ez sikerül, szemben állunk egymással, és eljátsszuk, hogy éppen rátámadunk a másikra. Csak úgy csattognak a kardok, az éleik durván felsértik egymást, de ez nem érdekel minket. Egyre közelebb, és közelebb férkőzöm a spanyol fiúhoz, majd úgy teszek, ahogy tanította. Lassan, de folyamatosan a térde felé vezetem a fegyverem, és szerencsére ő is belemegy a játékba. Mikor aztán elérek a kívánt célhoz, egy fürge mozdulattal felrántom az összefonódott fegyvereket, és hagyom, hogy Carlos a fejem felé közelítsen a kardjával. Mikor úgy érzem, éppen elegendő távolságra tartja a fegyverét a fejemhez, meglendítem a karomat, figyelve arra, hogy mindezt a tőlem telhető legerőteljesebben tegyem.
  Carlos kissé meginog, de még nem veszti el teljesen az egyensúlyát. Nem értem, mi ez az egész, hogy miért csinálja ezt. Azt hittem, egyezményes megállapodást kötöttünk, melynek fejében én kiokítom őt a lándzsavetés művészetére, ő pedig a kardforgatás tudományát igyekszik betanítani nekem. Úgy látszik, újdonsült ismerősömet mindvégig hátsó szándékok vezérelték.
  Mielőtt egy rossz szót is szólhatnék, Carlos egy gyors mozdulattal kirántja a kezemből a fegyvert, majd megpörget, és a következő pillanatban már maga előtt tart. Azt sem hagyhatom szó nélkül, hogy hátulról erősen átöleli a derekamat.
  Kicsit zavarba jövök a közelségétől, mert bár egész jól elbeszélgettünk az elmúlt pár óra alatt, de azért mégsem kellene ölelgetnie…
- Az Arénában is ezt fogod csinálni? – heherészem kínosan.
- Az Arénában nem kell ilyen szép lányokkal megküzdenem! – suttogja a fülembe csábítóan.
- Miért, azt hiszed, én nem megyek a Viadalra? – ráncolom a homlokomat. Miért van az, hogy ha megismerkedek valakivel, aki helyes, kedves és vicces, szinte biztos, hogy kiderül róla, hogy nem egy Einstein… Vagy, hogy egy nagyképű pojáca, akinek az az életcélja, hogy minél több lányt megfektessen…
- Tudom, hogy mész, máskülönben nem lennél itt. – mondja. A hangjából kiérzek egy kis sértődöttséget, amit valószínűleg azzal érdemeltem ki, hogy hülyének néztem. – Ezzel csak arra akartam utalni, hogy ha egy lehetőségem van rá, nem öllek meg a Viadalon, ha esetleg szembejönnél velem!
- Ó. Óóóó. Oké – értem meg a furcsa kijelentés lényegét.
  Carlos még gyorsan beleszagol a hajamba – tudtam én, hogy jó ötlet megmosni - majd elenged. A szeme, ami már megint kékesnek tűnik, a terem egyik távoli csücskébe irányul, ahol az Országtársaink beszélgetnek, és közben gyakorolnak a késekkel.
Szája sarkában óvatos mosoly bujkál, mintha valamilyen érthetetlen okból kifolyólag magára lenne büszke, amiért Isabel elviseli az egoista Országtársamat. Egyre erősebben ébred fel bennem a gyanú, hogy nem az időjárásról folyt a diskurzus, amikor tegnap Julio és Carlos együtt edzettek… Már éppen kezdene kínossá válni a köztünk lévő csend, amikor hirtelen a fiú beletúr fekete hajába, és váratlanul az iménti szende somolygást felváltja egy hatalmas, levakarhatatlan vigyor.
- Mi van? – bökdösöm meg az izmos karját. – Mit láttál? Történt valami?
- Ja, nem-nem, semmi különös – rázza meg a fejét gyorsan. Talán túlságosan is gyorsan. Hm… - Csak azon gondolkoztam, hogy az Országtársaink, menyire jó p… Khm, akarom mondani, jó arcok. Én bírom őket, tényleg. – Az arcszíne egyre vörösebbé válik, de nem úgy, mint Gabrielnek, amikor leüvölt minket, vagy nekem a reggeli incidens miatt. Sokkal inkább úgy, mintha eltitkolna előlem valamit. – Meg aztán, királyul harcolnak!
- Aham... – bólintok úgy, mint aki nem hiszi el, amit a beszélgetőpartnere mondott.
  Carlos arcát kezdem vizslatni, reménykedve abban, hogy megtudok valamit az Isabel és Julio körül lappangó titokról. Sajnos azonban nem járok sikerrel, lehetetlenség bármit is kiszűrni a spanyol mimikájából. Idegesen beharapom a szám szélét, hosszú, fekete hajamat kimérten dobom át a vállamon, egyenesen a hátam közepére. Úgy látszik, időközben eljut Carlos agyáig, hogy nem esik túl jól, hogy titkolózik, ezért fondorlatos tervet eszel ki. Ha bedőlnék a cuki pofijának, még el is felejteném az iménti beszélgetésünket.
- De nyugi, biztosíthatlak, hogy mi ketten viccesebbek vagyunk, na meg persze szexibbek! – kacsint rám vigyorogva, és felém tartja a tenyerét.
  Bár még mindig nem dőlök be ennek a nevetséges színjátéknak, úgy döntök, kegyesen megadom magam, és nevetve belecsapok Carlos tenyerébe. A fiú azonban ebben a pillanatban rákulcsolja a kezét az enyémre, és egy gyors mozdulattal levág a padlóra. A hátamba éktelen fájdalom hasít, bár a hirtelen ért meglepetés némiképp csökkenti ezt. Értetlenül nézek a spanyol gyönyörű szemeibe. A fiú unottan megvonja a vállát, majd lassan, tagoltan megszólal.
- Szimpinek tűnsz, Arabella, ezért adok egy jó tanácsot. Bár, ha figyeltél, erre minden bizonnyal magad is rájöttél. Senkiben sem bízhatsz meg eléggé! Isabel, Julio, Fiona, te, vagy akár én… Mindnyájunkat egyetlen cél vezérel. Az egyetlen dolog, amiért idejöttünk: hogy nyerjünk. Ha azt hiszed, hogy bárki feláldozná magát miattad, tévedsz. De ez csak egy tipp, nem muszáj megfogadnod!
- De miért… Hé, Carlos, várj már! – kiáltok utána idegesen. – Ezzel azt akarod mondani, hogy ne bízzak meg benned, vagy mi?
- Ha akarsz, megbízhatsz bennem! – von vállat unottan. – De hogy én nem fogok benned, az holtbiztos!
  Szívem szerint beszólnék egyet Carlosnak, de olyat, hogy azt még az unokái is megemlegessék! Persze nem nyílik rá alkalmam, mivel az edző szól, hogy mára vége a dalnak, menjünk fel a lakosztályunkba, aki itt marad, azt megbüntetik…
  Te jó ég, még három napot kell eltöltenem ezekkel a barmokkal egy fedél alatt! Azt biztos, hogy nem fogom túlélni… Gabriel idegbeteg, Juliótól agybajt kapok, Fiona és Christina két beképzelt ribi, Carloson meg egyszerűen képtelenség kiigazodni! És akkor még nem is beszéltem a stylistomról és az előkészítő csapatomról!
  Komolyan, egyre jobban várom, hogy kezdetét vegye a vérengzés…

2016. május 22., vasárnap

#7 - Cristina

Alig aludtam pár órát amikor valaki durván felkelt. Pontosabban megragadja a karom és felránt az ágyról.
-Te idióta barom! Mi a szart csinálsz?! - ordítom dühösen amikor magamhoz térek a sokkból. Alessandro előttem áll és a kezemre kulcsolja az ujjait.
-Válaszolnál?!-ordítom mert egy kicsit se tetszik, hogy csak így kirángat a megérdemelt pihenésemből.
- A terv változott...-kezd bele a mondandójába de én bunkón közbe szólok.
- Egyáltalán volt tervünk?-forgatom meg a szemem gúnyosan mire ő leint egy "maradj csendben" mozdulattal.
- Nem szeretném, hogy megmutasd, hogy mihez is értesz, mert amúgy is veszélyesnek tartanak. Viszont gyakorolni sosem árt, így te egy külön helyen fogsz harcolni.-magyarázza.
-És hol van az a külön hely?-nézek rá kérdően.
-Két utcával arrébb van itt egy lövészpálya.-válaszol, mire tőlem egy újabb kérdő tekintetett kap.
-És ki fognak engedni innen?-kérdezem meglepetten, mire ő bólint egyet.
-Mindent elintéztem. Csak tegyél úgy mintha megsérültél volna.-mondja majd felránt az ágyról-Készülj el! Pár perc és indulunk.
Amint elhagyta a szobámat becsörtettem a fürdőmbe és gyorsan lezuhanyosztam, majd hanyagul egy kontyba kötöttem a hajam és felvettem az edzős ruhám.
-Itt vagyok.-lépek Alessandróhoz aki csak bólint egyet, majd leülök az asztalhoz és egy almáért nyúlok.
-Nincs ennyi időnk!-sziszegi a fogai közt mire felhúzott szemöldökkel néztem rá.
-Még itt sincs Francesco!-mondom, mivel az Országtársam tényleg nincs még itt, amit igazából nem értek. Alessandro engem konkrétan kirángat az ágyból, az Országtársam pedig valószínűleg még mindig alszik.
-Ő nem jön.-jelenti ki egyszerűen a mentorom és az ajtó felé taszigál.
-De miért?! Neki nem kell gyakorolni?-kérdezem - Vagy csak engem szívatsz azzal, hogy hajnali ötkor elviszel valahova?-kérdezem ingerülten, ő újra csak ki akar lökni a folyosóra,  de én meg se moccantam. Száz százalék, hogy én addig nem megyek sehova, amíg nem válaszol.
-Istenem! Ne akadékoskodj már!-sóhajt fel.
-Bocs, hogy tudni akarom, hogy miért rángattál ki a hajnalok hajnalán, és hogy miért alukálhat Francesco miközben én itt szenvedek!-mondom indulatosan. Látom Alessandrón , hogy nála is elpattant valami.
-Azért, Cristina mert nekem csak te vagy a mentoráltam, Francesco nem! És azért vagy itt és nem a puha ágyikódban mert talán úgy gondoltam, hogy segítek neked!-ordít vissza mire  én elképedve néztem rá. A mentoromat érdekli, hogy mi lesz velem? Sőt, még segíteni is akar, ami tőle elég szokatlan. - Na, indulj! - sziszeg - És ne feledd,  nagyon fáj a lábad. - teszi hozzá, mire én csak bólintok.
Az egész folyosón nem találkoztunk senkivel, mert valószínűleg még mindenki alszik, így nem kellet tetetnem, hogy fáj a lábam.
- Na, most vegyed elő az összes színészi tudásod! - vigyorog rám Alessandro, amikor a főbejárathoz értünk. Átvetettem a karom Alessandro válla felett majd ránehezedtem és a jobb lábamat magam után vonszoltam és fájdalmas arccal meredtem előre.
-Mi történt?!-rohan oda hozzánk az a férfi aki a tegnapi kiképzésen is szólt nekünk.
-Elesett a lépcsőn!-sziszegi Alessandro - Mivel mossák fel a padlót? Úgy csúszik mint egy jégpálya!-mondja idegesen mire belőlem majdnem kitört a röhögés. - Azonnal  orvoshoz kell vinni!
Az őr zavartan vakargatja a fejét.
- Öhm...Egy pillanat!-tartja fel az ujját és egy telefonhoz lép majd pár perc beszélgetés után újra visszajön. - Elmehetnek, de az edzésre vissza kell érniük! - mondja, mire én összeráncolt szemöldökkel meredtem rá.
- És ha eltört a lábam?-kérdezem, mire Alessandro vet felém egy "azért ennyire nem kell eltúlozni" pillantást mire én gyorsan korrigálok a dolgon. - Vagyis, nekem biztos nem tört el, de ha mondjuk eltört volna, akkor hogy edzhetem volna? - mondom hihetetlenül bölcsen, majd gyorsan a lábamhoz kapok és felszisszenek - Jobb lesz ha megyünk!- mondom fojtott hangon, mintha hihetetlen fájdalmaim lennének.
Az őr kinyitotta az ajtót és árgus szemekkel figyelte minden mozdulatainkat.
Amint kiértünk Alessandro hívott egy taxit és konkrétan belökött rajta.
- Induljon! - szól a mentorom a vezetőnek aki úgy látszik tisztában volt azzal, hogy hova is "induljon" mert kérdés nélkül kezdett el vezetni.
- Akkor ma egyáltalán nem megyek edzésre?-fordulok a mentoromhoz.
- Nem, az túl feltűnő lenne. Megint fogtok késni. - mondja majd rászól a taxisra, hogy menjen már gyorsabban. - Ott még a látszat kedvéért csinálsz valami,t aztán jössz vissza.- mondja majd újra beszól valamit a vezetőnek. - Ezt nem hiszem el! Az még bőven zöld volt! Minek álltunk meg?!-dühöng.
- Elnézést uram, de már meg kellet állnom, ráadásul ott vannak a rendőrök. - válaszol akcentussal a vezető majd visszafordul a kormányhoz.
Alessandro csak megforgatja a szemét és többet nem szólal meg.
Az épület amiről a mentorom beszélt hatalmas volt és tele volt katonákkal vagy épp lövészekkel.
-Nem lenne túl jó ha felismernének, nem? - kérdezem halkan és minél jobban próbáltam eltakarni az arcom.
-De. Ezért béreltem neked egy egész termet. - válaszol mire meglepetten néztem rá.- Menj be! - utasít és egy ajtó felé lökött.
Ahogy beléptem megpillantottam fegyverek ezreit, illetve modernebbnél modernebb céltáblákat amik mozognak, illetve kiírják, hogy a lövésed milyen erősségű volt. Azonnal odarohantam az egyik pisztolyhoz és a kezembe csúsztattam. Tökéletes darab. A fém hideg volt és csillogós. Odasétáltam egy céltáblához és a felvettem egy fülvédőt. Egyedül voltam. Nem volt senki aki zavarhat. Beálltam úgy ahogy a bátyám is mindig tanította és előre nyújtott kézzel a ravaszra rakom az ujjam majd elsütöm a fegyvert.
- Gyenge lövés volt. - hallok meg magam mögül egy ismerős hangot.
- Na ne mond!-sziszegem Alessandrónak. Majd újból koncentrálni kezdek, majd lövök. Most se volt jó. Idegességemben elővettem a másik fegyvert is és két pisztollyal a kezemben céloztam a bábúra.
-Amikor lősz mindig gondolj valamira ami felidegesít, vagy valakire akit szívesen látnál egy golyóval a fejében. Sose koncentrálj túl sokat, ne stresszelj rá. Egyszerűen csak ölj. - mondja a hátam mögül Alessandro.
Megfogadtam a tanácsát. A brazil kiválasztottaknak az arcai a szemem előtt megjelentek és ekkor elárasztott a düh és az utálat. Nem koncentráltam, csak lőttem.
- Erős találat.  De nem a legjobb. - szólj újra a mentorom mire teljesen elfogott a gyűlölet. Csak most jöttem rá úgy igazán, hogy kit is utálok legjobban. Nem a brazilokat, mert ők nem tehetnek róla, hogy ilyen sötétek és idegesítőek, hogy már sajnálom őket...Az egészről csakis egy ember tehet. Egyetlenegy. Mégpedig Fire. Az a rohadék, akinek nincs lelke, és aki nevetve néz végig minden évben huszonhárom gyerek halálát.
A céltábla már nem létezett, csakis az Elnök feje. Meghúztam a ravaszt és  többször is belelőttem a bábuba. A céltábla felvillant: "Legerősebb lövés". Elégedetten raktam le a fegyvert és a mentorom felé fordultam aki csak vigyorgott.
-Térj át a késekhez! - szól rám. A másik oldalra sétáltam ahol a kések voltak. A pisztolyokkal szinte profin bánok, a késekkel is elboldogulok, de biztos nem annyira mint Isabel. Legalábbis a tegnapi edzést felelevenítve erre jutottam. Megragadtam az egyik legkönnyebb kést és a bábúhoz állva próbáltam minél jobban eldobni a fegyvert. Felrèmlett bennem Arabella, aki  profikat  megszégyenítő pontossággal dobta el azt a lándzsát. Bár egyáltalán nem szeretem azt a idegbeteg csajt, de azt be kell vallani, hogy harcolni azt tud. De nem mintha ez gond lenne, hiszen én is tudok bánni a fegyverekkel.
Eldobtam a kést ami a bábú mellkasába állt bele.
Julio vajon mihez ért? Azon kívül,  hogy fényezze magát, mert abban aztán tényleg profi. Bár vele vigyázni kell, mert látszik rajta, hogy egy igazi harcos, az egyetlen gyengesége az a magabiztossága. Ezt ellene lehetne fordítani. Egy újabb fegyver repül a bábúba.
Carlos a kardokhoz ért. Láttam, hogy az edzésen ott gyakorolt. Ő tényleg rendesnek látszik. Ráadásul hihetetlen helyes, nem mintha ez számítana, mert a viadalon nem lesz túl sok lehetőségem megismerkedni vele. Láttam magam előtt a gyönyörű szemét és félmosolyát amivel mindenkit le vesz a lábáról. És hihetetlenül idegesít, hogy ebben a "mindenkiben" én is benne vagyok.
- Ne álmodozz, inkább dobd el azt a kést! - szól rám Alessandro mire hihetetlen erővel hajítom el a fegyvert. A bábút vállán találtam el. Az eldobott késekhez sétáltam és kirántottam a bábúból. Az utolsó ember aki még fontosabb lehet az Arénába az Isabel. Ő a legszimpatikusabb Carloson kívül. Bár nem túlzottan értem, hogy Arabellával miért is ismerkedik...Nem értem a brazil csajt. Oké egy idegbeteg és egy pszichopata,  de még is Isabellel normális volt. Bár tőlem a világ legnormálisabb embere is lehetne, most már megszerezte magának a gyűlöletem. Vajon 0-10-ig mennyire utál? Szerintem a max pontszámot megérdemlem. Az igazat megvallva már megszoktam, hogy nem sokan kedvelnek. Hiszen mindenki csak a külsőt nézi,  egy szép lány már nem lehet normális, tuti, hogy beképzelt. Ráadásul amikor rájönnek, hogy még modell is vagyok...Na akkor már társul hozzá a ribanc jelző is. Pedig egyik se vagyok. Nem hiszem, hogy a beképzeltség az azt jelenti, hogy van egy kis önbizalmam. A beképzeltség magyarázatára csak annyit mondok: Julio Fuarez.
Lehet, hogyha jobban megismerném Arabellat akkor nem lenne ennyire ellenszenves, de minek erőlködjek? Pár nap múlva úgy is ki fogom nyírni egy Arénában.
A gondolataimat egy meleg kéz szakítja meg ami a csípőmnél fogva vissza ránt, de akkora lendülettel, hogy hátra esek egyenesen egy másik embere.
-Hello Cristina! - vigyorog a képembe Francesco. Gyorsan legurulok róla és kérdő tekintettel néztem rá és a mentorainkra ugyanis már Marianna is ott volt Alessandro mellett.
- Ti meg mit kerestek itt?-kérdezem meglepetten.
- Azt hitted, hogy kihagyhatsz a buliból Cri? - néz rám egy félmosollyal az Országtársam.
-Na jó, most már tényleg magyarázza el valaki, hogy miért olyan nagy dolog az EGÉSZ nevemen szólítani! - forgatom a szemem,  majd újra az Országtársamhoz fordultam. - És mond csak, Franco-szólítom az új becenevén mire belőle kitör a nevetés. - Hogy engedtek ki? Esetleg te is elestél azon  nagyooon csúszós lépcsőn? - vigyorgok rá gúnyosan.
- Marianna bevetette az aduászt. - rántja meg a vállát.
- Az meg mit jelent? Lefizettétek?-kérdezem homlok ráncolva és Mariannára nézek aki a fejét lehajtva a földet nézte.
- Ööö...Nem teljesen.-vigyorgott  az Országtársam - Marianna azt mondta, hogy ha elenged minket, akkor elmegy vele randira. - magyarázza meg, mire belőlem kitör a röhögés.
- Na ne! - nevetek Mariannára nézve aki csak mosolyog. Nem is néztem volna ki belőle, hogy ilyen cselekhez folyamodik.
- Most, hogy már kivihogtátok magatokat, jó lenne csinálni is valamit! - forgatja meg a szemét Alessandro, majd mindkettőnk kezébe egy kardot ad.
*
Újra a taxiba ültünk de most Marianna és Francesco is ott volt mellettünk. Az Országtársammal együtt hallgattam Alessandro és a taxis veszekedését valami újabb értelmetlen témáról.
- Öhm...Asszem elhagytuk az épületet. - mondom az ablakon kibámulva. A vezető káromkodott egyet majd egy éles kanyarral visszafordult.
- Maga tényleg egy barom. - forgatja meg a szemét a mentorom mire a taxis sziszegett valamit, amivel Alessandro családfáját szidta.
Megkönnyebbülés volt kiszállni végre a taxiból, és végre szívni egy kis friss levegőt. A két mentor félrehúzódott és épp tárgyaltak valamit.
-Te mihez értesz legjobban, Francesco? - kérdezem, megtörve a köztünk lévő csendet.
- A kardokhoz.- vágja rá azonnal. Hazudott. Biztos vagyok benne, hiszen láttam, hogy hogy bánik a kardokkal. Jól, de jobban is lehetne. - És te? - kérdezi mélyen a szemembe nézve.
-A késekhez. - válaszolok kurtán.
- Pedig én úgy hallottam, hogy a pisztolyokhoz értesz a legjobban. - mondja közelebb hajolva. Összeszorított fogakkal néztem az Országtársamra.
- Mégis honnan veszed ezt? - kérdezem halkan mire a száját elhagyja egy mosoly.
- Egy városban éltünk, Cristina...Tudok egy és mást rólad. - válaszol. Összehúzott szemekkel   néztem Francescora, majd úgy döntöttem, hogy technikát váltok:
- Ha tudni akarod, akkor igen, tudok bánni a pisztolyokhoz, olyannyira, hogy akár  tíz méter távolságból is szíven tudnálak lőni. - mondom halkan, a fülébe súgva. Ő pár percig csendben maradt majd csak ennyit válaszol:
- Nem tudsz megijeszteni, Cri. - mondja, majd a mentoraink után megy akik szóltak nekünk, hogy menjünk be edzésre.
Kerülő utat tettünk, hogy elkerüljük az őrt aki még mindig abban a hitben van, hogy nekem fáj a lábam, és hogy egy randija lesz nemsokára.
- Cristina! - ránt vissza a kezemnél fogva Alessandro, mire vissza nézek rá. - Semmi balhé, jó? Kerüld a feltűnést! - mondja, mire én csak bólintok egyet és belépek az edzőterembe.
Az első dolog amin meg akad a szemem az a brazil csaj és Carlos ahogy harcolnak. Összekulcsolt kézzel figyeltem ahogy konkrétan leteperik egymást. Gúnyosan méregettem őket és semmi más nem járt a fejemben csak az, hogy vajon Carlos mi célból csinálja ezt. Valamikor szerény, máskor pedig kihasználja azt, hogy döglenek érte a lányok...Pár percig beszéltek egymással majd a spanyol fiú ott hagyja Arabellát.
Alig volt annyi időm, hogy a késekhez menjek amikor megszólalt egy férfi, hogy menjünk vissza a lakosztályunkba. Ööö...van egy olyan érzésem, hogy nem csak egy órát késtünk. Mielőtt elhagytam volna a termet megfogtam egy kést és elhajítottam. A bábú fejébe állt a fegyver. Elégedetten sétáltam ki a teremből.

2016. május 16., hétfő

#7 - Isabel


Sziasztok! :) Megérkezett a #7 - Isabel! Köszönjük szépen az oldalmegjeleneséseket! Nyugodtan komizzatok, iratkozzatok fel. Persze nem kényszerítünk semmire. ;D
Jó olvasást!
^Sofia Currington^
  - Naa! Mi ez a rossz hangulat? - biggyeszti le az élénk színű, rúzsos száját Sia.
  Bár azért tényleg igaza van. Mindenki csak a saját ételével és a zabálással van elfoglalva. Az egyetlen aki élvezi ezt, az Carlos. Láthatóan boldog, hogy ilyen finom ételt ehet. Carlosról tudni kell, hogy nem az eszéről olyan "messze-földön híres". A testvérem is mintha lenyugodott volna, de még mindig vörös a feje.
- Isabel. Beszélhetnék veled? -áll fel az asztaltól egy kis idő után Noah. Én már félek hogy miről lesz szó. Mivel biztos nem a mai esős időről fog velem csacsogni.
- Hát persze... -megtörlöm a számat, lerakom a villát és felállok. A tekintetem találkozik Carloséval, aki olyan pillantással néz rám, hogy majd mondjam meg neki, hogy miről beszélgettünk.
 Noah int, hogy menjek utána. Bemegyünk a szobájába, és leülök az ágyára. Körbenézek. Világoskék színű szobája miatt, mintha fázni kezdenék. A fehér bútorok fiókjai kihúzva, a ruhái mind a földön, mind az ágyon, és mind a szekrényen szét van dobálva.
- Azért nem annyira nehéz a ruháinkat egyben tartani. -fogom meg csipesz szerűen két ujjammal egy alsógatyáját és teszem arrébb fintorogva. Nole fel-alá járkál, és gondolkozik, hogy mit is mondjon.
- Mond édes húgom... mi a taktikád?
- Tessék?
- A taktikád. Mindenkinek kell hogy legyen egy taktikája, amit a viadal alatt használ. Emlékszel még az enyémre? Nem? Eljátszottam a kiválasztottaknak, hogy én csak egy szimpla "nőcsábász" vagyok, akinek egyetlen öröme az, hogy a lányok ott legyeskednek körülötte. Ám este én vállaltam el hogy majd én őrködöm, és míg a szövetségeseim elaludtak, elővettem a késemet, befogtam a szájukat hogy ne ordítsanak, és elvágtam a torkukat. Egy nap alatt megöltem mindenkit. Neked mi a taktikád?
- Hát... - Taktika. Eddig ebbe nem gondoltam bele. Semmilyen taktikám nincsen. Van még vajon időm kitalálni? Vagy már késő? Ezzel elrontottam mindent? - Igazából nem nagyon van... -hajtom le a fejemet szégyenkezően. De ő csak ciccegve megrázza a fejét.
- Még kitalálhatunk valamit, ne aggódj. Elmondjam, hogy mi lenne az ideális? -némán bólintok egyet. -Ami nekem volt. A dögös csaj, igaz én nekem a dögös fiú, aki láthatóan ügyes, és van is esélye a győzelemre, de a szövetségeseivel eljátssza, hogy ő az, aki nem szereti a vitákat, emiatt nem is annyira biztos a győzelme. Hidd el, ha ezt követed, akkor biztos nagy csodálkozásra teszel szert, mikor megnyered.
- De mi van, ha nem én leszek a bajnok? -vetem magam hátra az ágyban. A fehér plafont bámulom, mintha olyan érdekes lenne...
- Hidd el, te leszel a Bajnok. - veregeti meg a lábamat. Az ajtó felé kezd sétálni, de én visszatartom.
- Köszönöm, hogy bízol bennem. -mosolygok rá.
- Mi a testvérek dolga? - azzal kimegy a szobájából, és becsukja maga mögött az ajtót.
 Sóhajtok egyet, és rögtön agyalni kezdek. Taktika. Mindenkinek van. Ezek szerint, a szövetségeseimnek is. Julionak, Cristinának, Francesconak, és Carlosnak is. A szempilláim egyre nehezebbek, végül nem bír magával, és rögtön leragad...
                          *
 Nyújtózkodva kelek fel a pihepuha ágyamban. Az éjszakám nyugodt volt, az álom is elkerült. Mintha az egész csak egy pillantásig tartott volna. Elaludtam, és most fel keltem, a szobámban. Hogy kerültem ide? Azt hittem Nole-nál aludtam el...
- Kicsikém! Jó reggelt! Menned kel edzeni! -néz be kopogás nélkül Sia.
- Hány óra? -dörzsölöm meg a szememet álmosan.
- Képzeld, már reggel fél hét! -mosolyog, mintha büszke lenne magára.
- Mennyi?!
- Nem hallottad? Fél hét. -mutogatja el a kezével. Fogalmam sincs hogy sikerült neki a "felet" elmutogatni, de képzelem hogy neki bizony sikerült.
- Jól van már... -mutogatom neki, hogy jobb lenne ha kimenne a szobámból.
- Rendben, rendben. Kimegyek. De siess! -becsukja az ajtót, én pedig felülök. Az ágy szélén ülök, de nem csinálok semmit. Csak ülök. Még túl korán van ahhoz hogy bármit is csináljak. Végül ráveszem magamat, hogy öltözzek fel. Egy székre már ki volt készítve a zászlós pólóm és a fekete cicanaci, amit egy másodperc töredéke alatt veszek fel. Kivánszorgok a szobámból, és csodák csodájára, mindenkit ott találok az asztalnál.
- Ülj csak le! -dobogtatja meg Sia a maga melletti széket. Letelepedek, és megkenek egy pirítóst vajjal. Enni kezdem, közben a Sia vs. Noah párbeszédet hallgatom. Sia felhozta, hogy láttuk-e már az új ruha kollekciót, mire Noah lekorholta, hogy ez még is miért olyan fontos. És Sia most ezt magyarázza.
- Mehetünk? -áll fel Carlos.
- Persze. -porolom le a ruhámat és a számat, és már pattanunk is a lift felé.
 Lent megint csak egyedül vagyunk. Mindig is korán szoktam kelni, úgyhogy már meg se lepődöm, hogy megint egyedül vagyunk.
 A kardokhoz lépdelek, fel veszek egyet, és próbálom a bábut lefejezni. Hát mit ne mondjak, nem az én fegyverem a kard. Sőt! Nem hogy lefejeztem volna a bábut, kiesik a kezemből! Bosszúsan hajolok le érte, de közben érzek egy szempárt magamon.
- Igen, Carlos? - fordulok meg. Az arca a szörnyülködéstől eltorzulva néz hol engem, hol a kardot.
- Ez... szinte fizikai fájdalmat okozott látnom, ahogy a karddal bánsz.
- Hé! Annyira nem is vagyok béna... - biggyesztem le a telt ajkaimat szomorúan.
- De. Hidd el.
- Jó ha ennyire pro vagy, taníts meg. - nyújtom felé a kardot.
- Rendben. -nyújtja vissza. -Állj az alapállásba. - A kardot előre szegezve teszem azt, amire ő kér.
- Ajjaj. Ez nem fog menni. -csóválja meg a fejét.
- Mégis miért nem? -értetlenkedek. Pontosan azt csinálom, amit ő mondott. Mégis mit rontottam el?
- Hát mert te balkezes vagy, és én jobbkezes. Sajnálom Isabel, de én nem tudom ezt megtanítani neked. Nem tudom, hogy hogy kell egy balkezesnek ezt csinálnia. - lemondóan rakom le a kardomat, és csak most veszem észre, hogy már valószínűleg körülbelül tíz perce nem vagyunk egyedül. A brazilok állnak az ajtóban. A lány elég idegesnek tűnik, majd szétpukkad a haragtól. Julio viszont elég zavartnak tűnik.
 Carlos elindul Arabella felé, ezzel magamra hagyva a kardoknál. Folytathatom egyedül a kiképzést. Klassz...
 Ám meglepetésemre, Julio terem mellettem, és érdeklődve nézi, hogy mit csinálok. Én mintha nem venném ezt észre, megmarkolom a kardot, és támadást indítok a bábu ellen.
- Jesszus. - takarja el a szemét. Tényleg béna lehetek, ha már ketten is lehurrognak a kardforgatási „művészetem” miatt. Széttárom a karomat, úgy fordulok felé.
- Lennél szíves elmenni, vagy csak magadban tartani, hogy mennyire béna vagyok?
- Mondok én jobbat is. - lép közel hozzám. - Megmutatom, hogy kell ezt csinálni, cserébe te megtanítasz kést dobálni.
- Oké. -veszem fel az alapállást. Végre valaki, aki megtanít... Ekkor jut eszembe, hogy Carlos mégis miért nem tudott nekem segíteni. -Nem fogsz tudni nekem segíteni. Carlos sem tudott, mert én balkezes vagyok. Úgyhogy erről lemondhatunk. - legyintek egyet, de ő nem hagyja ennyiben ezt a dolgot.
- Annak meg mi akadálya? Nekem sikerülni fog, hidd el. Amúgy is; a balkezesség szexi. - kacsint rám egy vigyor képviseletében. Én csak unottan megforgatom a szememet. Jobbat nem tud kitalálni?! Ha azt hiszi, hogy tud nekem segíteni, akkor nagyon naiv lehet. Felveszem az alapállást, és a parancsára várva állok. Mögém lép, megfogja a kezemet, és mutogatja hogy kell csinálni. Néha belegabalyodott, hogy még is hogy kell bal kézzel a mozdulatokat végre hajtani, sokat nevettünk, - főleg a bénázásom miatt - de sokszor voltunk kínos csendben is.
 Az Arabella-Carlos párosra pillantok. Láthatóan jól elvannak. Sokszor nevetnek fel, ami jó jel lehet.
 A kard a kezemből éles csattanással esik a kemény földre, mitől szinte beszakad a dobhártyám. Vörös fejjel hajolok le érte. Csakis nekem sikerülhet az, hogy a kezemből úgy esik ki a kard, amit még csak nem is mozgattam. Gratulálok Isabel, hozod a formádat! Lehajolok a kardomért. De félúton a fejem, egy hatalmasat koppan neki egy kemény valaminek. Felszisszenve kapok a sajgó fejemhez.
- Au! -ordít fel, és nyúl Julio is a fejéhez.
- Bocsánat. -kérek elnézést, ő meg csak legyint egyet, és lehajol azért a fránya kardért.
- Tessék. - nyújtja át. Megköszönöm, és elveszem tőle.
- Inkább menjünk a késekhez. Az jobban megy, hidd el. - teszem le a többi kardhoz az enyémet. Egyetértően bólint, és az említett fegyverhez fordulunk.
 Egyre többen érkeznek meg az edzőterembe, de senki sem jön ide hozzánk. Bár nem is bánom annyira. Julióval tök jól elvagyunk. Én mutatom neki, hogy mit csináljon, ő pedig meg is csinálja. Közben persze beszélgetünk. Elmondja, hogy mit csinált eddigi tizennyolc éven keresztül, hogy milyen a kávé hazájában élni. Persze én is mondtam pár dolgot magamról, Spanyolországról, Swan-ről, Noah-ról, - itt meg kell jegyeznem, hogy a fiú arcvonásai megfeszülnek, és csak úgy réved a semmiségbe, majd mikor folytatom más témával, visszatért a valódi Juliová. Normálisan elandalogtunk, míg a kis ribanc Fiona ide nem jött. Rögtön nyomulni kezdett Juliora, engem levegőnek nézve. Ettől a csajtól folyamatosan felemelkedik az agyvizem.
- Bitch please! Mi itt edzünk épp. Nem látod? Vagy csak az elcsökevényesedett agyaddal, nem vagy képes felfogni? - nézek a jégkék szemébe, ami tényleg elég bugyután tekint vissza rám. Cicceg egyet lesajnálóan, megforgatja a szemét, és Julióra kezd rámászni. Szó szerint.
- Tudod Jóska, - ahogy ezt kimondja, a hasam fájni kezd a röhögéstől. Most komolyan azt hiszi, ez a nevem? Ez mégis mennyire sötét? Derítsük ki! -....az Országtársaddal nem jött össze, de Julióval még jöhet. Ja és nem vagyok hülye! Attól még, hogy kívül szőke vagyok, de belül... tök... sötét vagyok. -az előzőnél is még jobban röhögni kezdek. Úristen... Na meg ez a mondatösszetétel... Hát beszarok ezen a csajon. Ahogy elnézem Juliót, ő is élvezi Fiona ostobaságát.
- Józsi2, csak hogy tudd, TE vagy a hülye! De most komolyan... A mezőny leghelyesebb pasijával lógsz, és még csak meg sem próbálsz ráhajtani? Te idióta vagy...
- Igen... Mert te tényleg egy női Einstein vagy e szempontból nézve. - tapsolok egye, mire ő elégedetten húzza ki magát.
- Köszönöm. A titok a szépség. -löki hátra a hidrogén szőke haját. -Te se lennél olyan ronda, ha kicsit nőiesebben kiöltöznél, megcsinálnád a madárfészek szerű hajadat, és kifestenéd magadat, akkor olyan jó lennél mint én!
- Aha... Akkor feljegyzem, hogy még véletlenül se legyek olyan mint te... Padavan mester! Még több ilyen okítást kapok, vagy végre elhúznál? - pillantok rá. Még hogy, legyek olyan mint ő... pff. Majd lesheti. Lehet, hogy a hajam nincs úgy belőve mint Fionáé, - vagy Julióé - meg nincs kicicomázva a pofám, de én így szeretem. Nem vagyok olyan szép, de nem baj. Nekem nem kell szépség ahhoz, hogy hódítsak, vagy hogy jól érezzem magam...
- Oké. De csak mert Julio nincs nagyon beszédes kedvében. Pedig úgy hallgatnám a sztorijait...magáról! - azzal a seggét rázva elbaktat mellőlünk.
- Hmm... Józsi, mond hogy jött e szexi név? Hívhatlak így? -mozgatja le-fel a szemöldökét egy félmosoly kíséretében.
- Isten ments hogy így hívj! - emelem fel a kezemet védekezően. - Fiona nem a világ legokosabb embere, bár szerintem ez már feltűnt neked. Egyszer, megkérdezte hogy hogy hívnak, én meg hogy húzzam az agyát, azt mondtam, hogy Józsinak. És elhitte. Ez a legszomorúbb.
- Jó kis történet.
- Most meséljen a nagy Julio magáról egy kicsit.
- Az életem nagy részét a kávéföldön töltöttem, mert az anyám még kiskoromban meghalt, és csak ketten maradtunk az éhezésben apámmal. Már akkor eldöntöttem, hogy annyit fogok robotolni a földön, amíg össze nem szedek annyit, amennyi elegendő ahhoz, hogy túléljük az éhezést. De mégis a Viadalt tekintem annak az esélynek, hogy örök életünkre ne éhezzünk. Ha megnyerem, akkor megmenekülünk... - ahogy ezt meséli, a szívem összeszorul. Amíg Noah-Levi nem győzött, addig mi is nyomorban éltünk. Julio története, szomorú. Hirtelen, sajnálni kezdem, de aztán visszatér az eredeti nőcsábász énjéhez.
- Mond Isabel, a bátyád mondott valamit... rólam? -teszi fel ezt a kérdést, szinte suttogva mondja, felém hajolva. Még a forró leheletét is érzem a nyakamon.
- Hogy... tessék?
- Noah-Levi. Mondott valamit arról, amiről aznap este beszélgettünk? -eszembe jut, mikor a brazilok emeletén voltunk, és hogy Nole félrehívta Juliot beszélgetni. Kíváncsi voltam hogy miről volt szó, de nekem nem mondtak semmit.
- Nem. Nem mondott nekem semmit se... De miről van szó? -kérdezem őt az arcát fürkészve. Mintha megnyugodna, lazul el az arca. Fekete tekintete találkozik az enyémmel, és mintha azon gondolkozna, hogy most elmondja e, vagy se.
- Semmiről. Nincs semmi. - Nagyszerű! Már ő is titokzatoskodik előttem! Pedig tényleg azt hittem, hogy ő elmondja. - Na pá Izzy, holnap találkozunk! -int nekem, miközben sarkon fordulva baktat el.
- Hogy.... Izzy? Julio, te beszívtál? Szia... - Carlost keresem meg a tekintetemmel, és elráncigálom onnan, ahonnan valamit csinált, és a liftek felé tartjuk az irányt. Bár nem mi vagyunk az egyetlenek akik ezt csinálják. Ugyanis, hamarosan záróra, úgyhogy mindenki húzhat fel a lakosztályába.
 Megnyomjuk a négyes gombot, és már száguldozunk felfelé. Nem kellett sokáig várnunk, az ajtó rögtön kinyílik előttünk. Az egész lakásban, szinte pezseg az élet. De szó szerint. Sia egy koktélruhában beszélget, egy csomó idegesítő angol libával. A házban mindenhol csak angolokat látni. Érkezésünkre nem kapják fel a fejüket, csak beszélgetnek tovább.
- Hmm.... Sia pizsipartit rendezett, és engem meg se hívott? - teszi a csípőjére a kezét Carlos, mintha meg lenne sértődve.
- Hú de rossz... -tekintek körbe-körbe a szobában. Sia magához invitál, észreveszem őt, de gyorsan elisfordítom a tekintetemet, mintha "még sem láttam" volna meg. Fülsüketítő zene szól az egész lakásban.
 Noah-Levit veszem észre, aki egy újságot olvas a kanapén. Körülötte pár szőke angol legyeskedik, és ahányan voltak, annyi mindet magyarázta neki. Hogy tudja elviselni őket, és hogy tud eközben újságot olvasni? Észreveszem Noah fülében, az apró alig észrevehető narancssárga füldugaszt. Íjjajj, szerencsétlen.
- Úgy látszik, ma evés nélkül megyünk aludni. -jelentem ki a tényt, mire Carlos csak bólogat. Megindulunk a szobáink felé, közben találkozunk pár angollal, akiknek az idióta kérdéseikre válaszolunk, majd mind a ketten egyszerre lépünk be a hálókörletünkbe.