#1 Arabella

Sziasztok!
Meg is hoztam nektek a folytatást, ami a brazil lányról, Arabelláról szól. Valamint, szeretném a többiek nevében is megköszönni a több, mint 900 oldalmegjelenítést, az 5 feliratkozót és a cseréket. Szuperek vagytok :) 
Jó olvasását!

Maja Tankwall<3

Sebesen, a fáradtságtól kimerülten lihegve szelem át a kicsi, szűk ösvényt, amely kecsesen, kissé titokzatosan szeli keresztül szeretett hazám leghatalmasabb esőerdejét. Agyonhasznált futócipőm alatt nagyokat reccsennek az ágak, melyekre rátaposok. Jobb kezemben olyan erősen szorítom a lándzsámat, hogy szinte belefehérednek az ujjaim.

  Érzem, hogy a szívem egyre hevesebben ver minden egyes megmozdulásomra. Jól tudom, hogy pihennem kellene, vagy legalábbis visszavennem egy kicsit az eszeveszett tempóból, mégsem állok meg. Majd amikor az Arénában menekülök egy ellenfelem elöl, vagy éppen üldözök egy szerencsétlen halálraítéltet, senkit sem fog érdekelni, hogy rögvest elájulok, ha még egy lépést teszek.

  Nem állítom, hogy amióta az eszemet tudom, a Viadalra készülök. Az nem lenne igaz… Sőt! Óriásit hazudnék, talán még az ég is rám szakadna. Igazándiból akkor kezdtem el komolyabban edzeni, amikor a szüleim tizenhárom éves koromban meghaltak. Még mindig hasogat a szívem, amint felrémlik előttem a kínkeserves délután képe. Ott ültem az iskolapadban, és bóbiskolva hallgattam a tanárt, ahogy a legjobb harci technikákról magyarázott, alig vártam, hogy véget érjen a tanítás, és mehessek haza. Ekkor belépett a terembe egy magas, tagbaszakadt férfi, az ország egyik legnevesebb rendőre. A nevemen szólított, azt mondta, beszélni szeretne velem. A tanár nehézkesen elengedett, a pasas pedig gyorsan kivonszolt a folyosóra, majd mindent elmondott, ami a délelőtt folyamán történt. Mint kiderült, a szüleim éppen hazafelé tartottak a kávéföldről, amikor elgázolta őket egy autó. Még a helyszínen meghaltak, esélyük sem volt a túlélésre.

  Úgy éreztem, mintha fejbe vágtak volna. Csak néztem ki a fejemből, bambán bámultam magam elé, mint egy ütődött hülyegyerek. meg sem tudtam szólalni. Hosszú időbe telt, mire felfogtam, mit is jelent ez az egész. Anya és apa halottak, nincsenek többé. Nem simogatják meg a fejemet, nem árasztanak el finom puszikkal és szívből jövő dicséretekkel, nem dorgálnak meg, ha rossz jegyet kapok, vagy ha véletlenül elrontok valamit, esetleg megsértek egy fontos ügyfelet vagy vendéget. Nem nevetnek rám, nem tárgyalják meg olyan bizalmasan, suttogva, hogy még véletlenül se halljam meg az anyagi gondjaikat, nem féltenek többé az Aratástól, és nem lélegeznek fel nyugodtan, amikor megtudják, hogy megúsztam a mészárlást. Csak ültem az osztályterem előtt, levegő után kapkodva. A férfi, a rossz hír közlője kifejezte a részvétét, aztán elment. Szó nélkül lelépett. Még csak annyit sem vágott a fejemhez, hogy „Sajnállak, gyerek, az élet rendesen elbánt veled!”.

  Napok, hetek, hónapok teltek el a baleset óta, de én még mindig nem tettem túl magam a tragédián. Az emberek többsége egy ideig pátyolgatott, ám szépen, lassan mindenki elkezdett a saját gondjával foglalkozni, teljesen elfelejtették a végzetes balesetet, és engem, az árván maradt gyereket.

  Abban az időben lopásból éltem, mivel az ország elöljárói túl fiatalnak és törékenynek tartottak ahhoz, hogy naphosszat a kávéföldeken robotoljak. Eleinte a piacon és a különféle vásárokban próbálkoztam, ám nem jártam nagy sikerrel. Hamar kiderült, hogy még az ételek elcsenéséhez sincs elég tehetségem. Folyton lebuktam, aztán már csak az árus jóindulatán múlt minden. A legtöbb esetben persze üres gyomorral tértem nyugovóra. Gondolom, ez lehet az oka annak, hogy rettentően kicsire, mindössze 158 cm-re nőttem.

  Egy verőfényes nyári napon valahogy az edzőteremben a kezem ügyébe került egy lándzsa. Nézegettem, ismerkedtem vele, de alapjába véve fogalmam sem volt, hogy kell bánni a fegyverrel. Gabriel Gonzales, Brazília egyetlen életben lévő győztese – aki annak idején négy nap leforgása alatt lemészárolta az egész mezőnyt – kifigyelte a szerencsétlenkedésemet, és a szárnyai alá vett. Elkezdett tanítgatni, rávezetett az apró trükkökre, mindent megtett azért, hogy kihozzon belőlem valamit, amit eddig senkinek sem sikerült. Megtanított a lándzsavetés művészetére, amiért életem végéig hálás leszek neki.

  A lándzsák dobálása, a harc mámorító íze jelenti ugyanis számomra a nagybetűs világot, az élet élvezetét. Hosszú időbe telt, mire rájöttem, milyen kegyetlenek is az emberek. Eleinte úgy vélekedtem róluk, hogy kedvesek és megértőek, ám ahogy teltek-múltak az évek, a véleményem száznyolcvan fokos fordulatot vett. Hiszen ezek az emberek elárultak azzal, hogy nem segítettek nekem! Egy jó szavuk alig volt hozzám, amióta elvesztettem a szüleimet! A mai napig alig köszönnek nekem, úgy tekintenek rám, mint egy szerencsétlen, életképtelen kis korcsra. Hát, én majd megmutatom nekik! Csak kezdődjön el a Viadal… Csak tipegjen fel a színpadra a tízcentis magassarkújában valami ostoba, pénzéhes angol liba, és pörgessen ki egy nevet abból az átkozott gömbből… Csak kezdődjön el a Viadal! Lefogadom, hogy mindannyian oda meg vissza lesznek tőlem, úgy kell majd összekaparni őket a nyálukból!

  Többre vagyok képes, mint gondolják. Többre, mint bárki gondolja. A gyerekes, ügyetlen kislányt látják bennem, aki kettőig sem tud számolni. Még csak nem is sejtik, hogy mi lakozik bennem, a felszín alatt.

  Igaz, Gabriel csak egyszer foglalkozott velem, ám az az alkalom éppen elég volt, hogy kitanuljam a lándzsákkal való harc minden egyes csínját. Egyedül gyakorlok már évek óta. Brazília ugyanis nem tartozik a legügyesebb országok közé, mint mondjuk, Spanyolország és Olaszország. Tőlünk inkább csak gyáva nyulak mennek a Viadalra. Ha jól informáltak, 216 év során mindössze háromszor, vagy négyszer arattunk győzelmet.

  Hirtelen fülsiketítő zajra leszek figyelmes. Ösztönösen egy fa mögé húzódom, onnan kémlelem az elém táruló lucskos, titokzatos tájat. A hangok azonban fentről, az égből jönnek. Felkapom a fejem, és megpillantok egy hatalmas, robosztus gépet, amint átszeli Brazília kristálytiszta, világoskék egét. A tenyerem automatikusan izzadni kezd, a pulzusom még az eddigieknél is magasabbra emelkedik. Végre! – gondolom magamban izgatottan. Amióta nekikezdtem az edzésnek, erre a pillanatra várok!

  Hamarosan ugyanis kezdetét veszi az Aratás, az az ünnepség, ahol kiválasztják azokat a fiatalokat, akik képviselik a hazájukat az Országok Viadalán. Ez egy jól bevett szokás, már az első Viadalon is így csinálták, pedig akkor még nem is a dicsőségért fojt a küzdelem. A suliban azt tanultuk, annak idején – pontosan 216 évvel ezelőtt – a nagyhatalmak szembeszálltak egymással, kis híján kirobbantották a harmadik világháborút. Ám Atlanta vezetőjének zseniális ötlete támadt: ne döntsék romba az egész Földet egy ilyen ügy miatt, inkább gyerekeket küldjenek egy Arénába, és aki ott győzelmet arat, egyben elnyeri az országának a hatalmat egy évre. Közben persze megváltoztak a dolgok, a Viadalból sport lett. Tavaly egy angol fiú győzedelmeskedett, ezért idén Anglia rendezi a játékot.

  Brazília bezzeg már évek óta nem aratott győzelmet, pedig elég sokszor bekerültünk a kiválasztott országok közé. Senki sem tudja pontosan, mi az oka ennek. Valaki a mentor, Gabriel Gonzales ügyetlenkedésére gyanakszik, más azt állítja, csalás áll a dolog mögött, mert Fire elnök valamiért megharagudott a hazánkra, de léteznek más, sokkal durvább elméletek is. A lakók mindössze egyetlen dologban értenek egyet: hogy ez így nem mehet tovább! Mindenki vissza szeretné szerezni Brazília hírnevét. Ezért az ország nagy emberei kitalálták, hogy kijelölnek egy fiút és egy lányt, akiknek bizony kötelességük önként jelentkezni. Mindenki kíváncsian várta, kire esik a választás. A szívem mélyén reménykedtem, hogy nekem szavaznak bizalmat, ám sajnos csalódnom kellett. Helyettem a főváros legbeképzeltebb, legszebb, ám bánatomra legtehetségesebb lányának, valami Guilettának szánták a megtisztelő feladatot. Amint értesültem a döntésről, kis híján dührohamot kaptam. Nem akartam elhinni, hogy ezek a mocskok többre tartják azt a sötét lotyót, mint engem! Lövésük sincs arról, mire vagyok képes! Talán azt a libát látták már harcolni? Tudják, milyen gyorsan fut? Milyen kifinomultan gyilkol? Ismerik egyáltalán? Vagy csak a milliárdos apucija elintézte neki, hogy ő mehessen a versenyre?

  Annyira felhúztam magam, hogy nem is hallottam, ki lesz a lány Országtársa. Egyetlen gondolat motoszkált a fejemben: el kell tennem láb alól Guilettát! Ő nem mehet a Viadalra! Nem érdemli meg. Én viszont… Nekem ez a hivatásom! Amióta az eszemet tudom, erre vágyom, és most, hogy az elöljárók tálcán kínálják a lehetőséget, óriási hiba lenne a részemről, ha elszalasztanám!

  Cselekednem kellett, méghozzá gyorsan.

  Mindent pontosan kiterveltem, mint egy igazi Hivatásos. Nem szeretném részletezni a dolgokat, de legyen elég annyi, hogy a drágalátos kis Guilettát pár héttel az Aratás előtt holtan találták egy kávéföldön. Valószínűleg szegény lány nem bírta a stresszt, és beleőrült abba, hogy az ország vezetői túl nagy terhet akasztottak a nyakába, így az öngyilkosságot választotta.

 Majd megszakadt érte a szívem, de tényleg. Bár, ha úgy vesszük, megérdemelte a sorsát, minek vállalta el a Viadalt, ha nem bírta a vele járó hátrányokat elviselni.

  És természetesen semmi közöm sincs a váratlan halálesethez…

  Talán, csak egy kicsike…

  Egy icipici…

  Mivel a vezetők nem találtak új önkéntest Guiletta helyett, úgy döntöttek, nincs is rá szükség, hiszen az országot már úgyis képviseli egy bátor, erős fiú, aki minden bizonnyal győzni fog. Senki sem állhat az útjába, bárkit is kap meg Országtársnak.

  Az átlagembernek halványlila gőze sincs arról, ki fogja képviselni idén Brazíliát a lányok közül. Mindössze én tudom a titkot: én leszek az. Bizony, bizony, én, az alacsony, szerencsétlen, gyámoltalan, depressziós kislány, aki még a légynek se tudna ártani! Hogy miért? Nos, ez mindössze a véletlen műve… na, meg a több mint kétszáz tesszeráé, amiért feliratkoztam, hogy egy kis harapnivaló kerüljön az asztalomra, és persze, hogy bekerüljek a Viadalra.

  -Arabella! – kiált rám az egyik nevelő az otthonból. – Kérlek, kislányom, siess már egy kicsit, el fogsz késni az Aratásról!

- Rendben, igyekszem! – motyogom.

  Szélsebesen a szobám felé vágtatok. Mit ne mondjak, nem rajongok túlzottan ezért a kicsi, poros helyiségért, meg úgy alapból, az egész árvaházért. A nevelők mind mogorvák, folyton csak idegeskednek. Még sosem véltem felfedezni egy szívből jövő mosolyt az arcukon. A többi árva még rosszabb! Minduntalan ostobaságokon vihognak, jelentéktelen apróságok miatt kapnak hajba, és kicsúfolnak, amiért semmi kedvem részt venni az idióta játékaikban. Többek között ezért is alakult úgy, hogy olyan egyedül vagyok, mint a kisujjam, egy szál barátom sincs. Na, nem, mintha annyira hiányozna egy tapadós kis pletykafészek.

  Kirángatok a közös szekrényünkből egy combközépig érő, királykék ruhát, és egy szempillantás alatt belebújok. Pördülök párat a szoba sarkában álló tükör előtt. Megállapítom, hogy ahhoz képest, hogy milyen alacsonyra nőttem, egész tűrhetően nézek ki. Sőt! A kék szín csodás kontrasztot nyújt az ébenfekete hajammal, csokoládébarna szememmel és kreol bőrömmel együtt.

-Kedves, szerény, ártatlan Kiválasztott – motyogom az összhatást figyelve. – Tökéletes!

*

  Kisebb késéssel, de kiérek a Fő térre, ahol már javában zajlik az ünnepség. Éppen a tízperces werkfilm közepénél tartanak, amikor beesem. Egy agyonsminkelt, középkorú nő magához int. Engedelmeskedem a kérésnek, tehát a kicsi, fából készült asztalhoz sétálok.

-Mi a neved? – kérdezi a nő unottan.

- Arabella Asesino – felelem csendesen.

- Ugye tudod, hogy nem illik késni? – villant rám egy erőltetett mosolyt.

- Igen, elnézést! – morgom kelletlenül. – De ha jól tudom, magát nem azért hívták ide, hogy nekem dirigáljon, hanem azért, hogy végezze a dolgát!

  Újdonsült ismerősöm erre motyog valamit a bajsza alatt a „neveletlen kamaszokról”, majd végre-valahára vérmintát vesz tőlem. Gyorsan megkeresem a saját korosztályomat, a tizenhét éves lányokat. Igaz, kicsit lökdösődnöm kell, mire helyet találok magamnak a tömegben. A legtöbben lebecsmérlő pillantásokkal illetnek, de nem zavar különösebben. Az évek során már hozzászoktam, hogy nem nagyon kedvelnek az emberek.

  A kivetítőre függesztem a tekintetemet, és úgy teszek, mintha mindvégig figyelmesen követtem volna a kis werkfilmet, amit mellesleg már ötször végignéztem, betéve tudom, hogy mi van benne. Az Országok Viadalának története, hogy miért alakult ki, mennyire, de mennyire tiszteljük ezért Fire elnököt, mennyire szeretjük a bajnokokat, satöbbi. Csak a szokásos.

-Ó, hát ez egyszerűen… Csodálatos!

  Egy vékony, sipákoló hang zavarja meg a nyugalmamat. Automatikusan a színpadra szegezem a tekintetemet, ahol rögtön megpillantom a legfeltűnőbb embert, akit valaha láttam. Ő Brittany Jones, egy híres angol műsorvezető. Hosszú, világosbarna haja laza hullámokban omlik a derekára, ezzel szépen végigvezetve karcsú teste vonalát. A nő nagyjából a harmincas évei elején járhat, és szerencsére ehhez mérten öltözködik. Egy elegáns, fehér blúzt visel egy csinos, fekete ceruzaszoknyával. Nem túl kirívó, inkább egyszerűnek mondanám. A sminkje is átlagos, mindössze a szemét hangsúlyozta ki egy kicsit.

-Jó napot, jó napot, kedves brazilok! – harsogja a mikrofonba.

  Egy fintor fut át az arcomon, amint megüti a fülemet ez a szánalmas sipítozás. Oké, azt még aláírom, hogy a kísérőnk normálisan fel tud öltözni, de a hanglejtése akkor is kegyetlen! Te jó ég, ha így folytatja, az egész ország sírva fog elmenekülni!

-Mint tudjátok, végre eljött az idő, amire már oly régóta vártunk. Most ugyanis eldől, kik fogják idén képviselni az országot a Viadalon. Mint mindig, hölgyeké az elsőbbség!

  Brittany az egyik géphez lép. Hatalmas sóhaj hagyja el az ajkát, miközben egy drámainak szánt, valójában nevetséges mozdulattal megpörgeti a kart. A kicsi gömbök őrült módjára forogni kezdenek, szinte beleszédülök a látványukba. Az összeset alaposan szemügyre veszem, így reménykedem abban, hogy az én nevem fog szerepelni azon a labdán, ami végül kiesik a gépből.

  Egy végtelennek tűnő perc múlva újra felcsendül Brittany csilingelő hangja.

-Nos, meg is volnánk, drágáim! Nézzük csak, ki lesz az a bátor, fiatal lány, aki idén képviselheti Brazíliát a 217. Országok Viadalán!

  Egyre feszültebbé válok, egyre görcsösebben kapaszkodok a szoknyám szélébe. Erősen lehunyom a szemem, és megpróbálom bevonzani, amit akarok. Sok-sok évvel ezelőtt, még apukám tanította nekem ezt a módszert. Azt mondta, ha el akarok érni valamit, először képzeljem el, hogy sikerült, gondoljak arra, amit látni vagy hallani szeretnék. Ez valamilyen szinten segít levezetni a feszültséget, és egy olyan dolgot ad nekem, amit aztán soha, senki sem vehet el tőlem: a reményt.

-Tehát, drágáim, az idei év női Kiválasztottja nem más, mint… - olvassa Brittany. – Arabella Asesino!

  Végtelen megkönnyebbülés járja át a testemet, amint meghallom a nevemet. Hát sikerült! Én megyek a Viadalra, én vagyok a Kiválasztott! Legszívesebben körbe-körbe pörögnék, ugrándoznék, mint egy félnótás, és önfeledten kiáltoznék, így ünnepelve a sikeremet, a vágyamat, amire már oly régóta fenem a fogamat, és most végre elértem!

  De jól tudom, hogy nem tehetek így. Mindenki furcsállná a reakciómat, és rögtön gyanakodni kezdenének, hogy valami nem tiszta körülöttem, vaj van a fülem mögött. így hát kénytelen-kelletlen visszafogom magam, és ijedt tekintettel, lehajtott fejjel, botladozva sétálok fel Brittany mellé a színpadra.

-Ó, hát ez egyszerűen fantasztikus! – visít bele a nő a mikrofonba. Természetesen nem veszi figyelembe, hogy ott állok mellette, és bármelyik pillanatban beszakadhat a dobhártyám. – Most pedig, jöjjenek a fiúk!

  Az angol műsorvezető a másik géphez sétál. Végigviszi ugyanazt a mozdulatsort, amit az előbb, majd nagy sokára kiemel egy labdát. Gondosan, alaposan figyelve előkotorja belőle a nevet, ám mielőtt egy szót is szólna, egy éles kiáltás szakítja félbe a műsort.

-Önként jelentkezem Kiválasztottnak!

  Mindenki egy emberként fordul a hang irányába. A tömeg lassan, fokozatosan szétválik a fiú előtt. Izgatottan nyújtogatom a nyakamat, hiszen majd megesz a kíváncsiság, hogy kivel együtt fogok nekivágni a Viadalnak.

  Mikor azonban találkozik a tekintetünk, kis híján felüvöltök, ám most nem a boldogságtól. Árgus szemekkel figyelem az Országtársam minden egyes mozdulatát. Gyűlölöm ezt a gyereket! Sokkal jobban utálom, mint bárki mást! Ez egy beképzelt, magakellető, fölényes nőcsábász! A rohadt életbe is, miért ver engem az ég? Pedig már éppen kezdtek volna jól alakulni a dolgaim! Erre kit kapok a nyakamba? A 185 cm magas, dús, éjfekete hajú, sötét szemű, iszonyatosan izmos, erős, ravasz, beképzelt, idióta, nyomorék…

-Köszöntsék hát nagy tapssal az idei év kiválasztottjait: Arabella Asesinót és Julio Fuarezt!

#1 Cristina

Sziasztoook! ^^
Itt van az első rész amit Cristina szemszögéből van! 
Remélem tetszeni fog nektek! (: Véleményeket nagyon szívesen várok!

^Lili Leone^ 

-Tedd oldalra a lábad Cristina!-utasít a tejfölszőke hajú  férfi kamerával a kezében. Engedelmesen kiraktam a lábam, de közben figyelnem kellett, hogy el ne szakadjon a méregdrága selyem ruha ami követve a testem vonalát simult rám. A kamera kattant egyet és Luigi már is mondta a következő pózt amibe le akar fotózni. Kiskorom óta modell akartam lenni és szerencsére Olaszország ebből a szempontból egy nagyon jó hely. Pillanatok alatt felfedeztek különböző cégek és a karrierem fellendült. De akármennyi fotózást is vállaltam be sose volt annyi pénzem, hogy megtudjam menteni a családom a szegénységtől.
-Oké, Cristina, mehetsz átöltözni!-akasztja Luigi a nyakába a kamerát és az öltöző felé int a fejével. Kiléptem a fehér háttér mögül és a beléptem a kicsi szobába ami telistele volt színes díszekkel és káprázatos ruhákkal. Lehámoztam magamról a piros ruhát és felakasztottam egy fogasra majd belenéztem a tükörbe ami előttem volt. Jó alakom volt. Sportos, de mégis vékony és formás. Az arcom most tele volt sminkkel, még a szemem is ki volt húzva amit kifejezetten utálok, de Luigi szerint jól áll nekem.
-Sies, Cristi, mert jön egy új vendégem!-kiáltja a férfi mire gyorsan meg fogom a sminklemosót és levakarom a sok festéket rólam.
Pár perc múlva már természetes arccal, sáros bakancsban és a kopott dzsekimben lépek ki az öltözőből.
-Szuperek lettek a képek!-mosolyog Luigi és a kezembe nyom egy borítékot amiben benne van a fizetésem és a kinyomtatott képek.-Szia Cristi!-mosolyog. Mielőtt kiléptem volna az ajtón én is viszonoztam a mosolyt, majd átléptem a küszöböt és kimentem az utcára.
Utáltam itt lakni. Poros és sötét kis utcák, büdös csatorna szag és olyan szegénység, hogy legtöbb családnál még áram sincs. Mi szerencsésebbek vagyunk,  az anyukám talált munkát így jó körülményekben lakunk, de így is  szegényebbek vagyunk mint egy normális 21. századi család.
-Szia Anya!-lépek be a házunkba és rámosolygok az anyámra.
-Na mi van, a híres modell már a bátyjának se köszön?-vigyorog a kanapéról Marco.
Halkan felnevettem majd oda sétáltam hozzá és meglöktem a vállát.-Hello bátyó!-köszönök neki, majd lehuppanok a barna kanapénkra, pár perc múlva anyukám is helyet foglal mellettünk.
-Bármi is történjék ma, tudnotok kell, hogy bízok bennetek!-mondja mélyen a szemünkbe nézve az anyukánk. Hát megint itt tartunk. Egy évvel ezelőtt ugyan itt ültünk, és megbeszéltük a dolgot. Minden évben megrendeznek egy viadalt 12 kisorsolt ország közt, minden országot 2 ember, egy lány és egy fiú képvisel akik elmennek a viadalra. Bár több száz év telt el az 1. viadal óta az emberi kegyetlenség nem változott.
-Most, hogy kihúzták Olaszországot a viadalon résztvevő országok mellé, nagyon közel vagytok ahhoz, hogy kihúzzanak titeket az Aratáson.-folytatja az anyám. Egyetértően bólintottam de a testemet félelem járta át. Nem akartam belegondolni abba, hogy mi vár rám a következő órákban, abba meg végképp nem, hogy mi lesz akkor ha esetleg engem küldenek a viadalra...Nem! A sok gyerek közül biztos, hogy nem engem húznak ki! Lehetetlen.
-Bízzatok magatokban. Hiszen mindig a magabiztos emberek a veszélyesek mások szemében!-teszi hozzá az anyukám majd végig simít az arcomon.-Menjetek öltözni!
A ruha anyaga amit felvettem idegesítette a bőrömet, ráadásul még a széles vállamra se jó, így eléggé kényelmetlen volt.
-Készen vagy már?-ront be a szobámba Marco akin egy ing volt. Hát persze...A fiúknak könnyű, felvesznek egy inget és már is elegánsak.
-Várj már egy kicsit!-nézek rá haragosan majd meg fogom az ajtó kilincsét és becsukom a bátyám orra előtt az ajtót. Gyorsan felfogom a sötétbarna hajam és felveszem a magassarkú cipőm ami még rádobott a 173 centimre egy jó 5 centit. Oda sétálok az íróasztalomhoz és a rajta lévő kulccsal kinyitom a szekrényem. Meg fogom az egyik pisztolyt ami ott lapult és végig simítok a hideg fémen. Szerencsém van, hogy tudok báni a fegyverekkel, mindig is meg volt hozzá az ügyességem. Apám egyszer amikor 5 éves voltam elvit vadászni. Azóta gyakorlom a fegyverharcot. Letettem a pisztolyt a helyére és becsuktam a szekrényem.
-Cristina! Ha nem jössz ki kirángatlak a szobából!-türelmetlenkedik Marco mire felsóhajtok és kilépek az ajtómon.
-Na végre!-mondja gúnyosan.
-Fogd be!-vigyorgok rá.
A tér ahol tartották az Aratást  volt a városunk (ami alig volt nagyobb mint egy falu) büszkesége. Pontosabban a közepén lévő templom ami már több száz éves és a falai saját kezűleg megfestett virágokból álltak. Maga a tér nem nagy cucc, van itt egy pizzéria ahol a bátyám dolgozik, mellette egy kávézó és az iskolám ahova járok.
-Jöjjenek ide!-szólal meg egy szemüveges komor nő.-Mi a neved?-kérdezi amikor oda sétáltam a kis asztalhoz ahol ült.
-Cristina Angell-mondom majd végig nézem ahogy unottan lefirkantja a nevem.
A kezem után nyúl és lemásolja az ujjlenyomatom majd elküld a 16 éves lányok közé.
-Szia Cristina!-mosolyog rám a padtársam a suliból.
-Hello!-erőltetek magamra egy mosolyt. Az előttünk álló színpadon egy nő állt. Szőke haja szoros copfba volt kötve de még így is a vállát verdeste amin egy kék blúz és alatta egy ceruzaszoknya volt.
-Khm....Üdvözlök mindenkit!-mondja egy undorral a képén-Én Misi Hecking vagyok, Angliából jöttem.-mondja büszkén. Felhúzott szemöldökkel és összekulcsolt kézzel bámultam a nőre. Látszott rajta, hogy nem szokta meg azt, hogy nincs körülötte csillogás és sztárolás. Valamilyen szinten megértem, hiszen ide jön Angliából Olaszországnak a legszegényebb városába, és mit lát? Mocskot, éhezést, szegénységet. Az ő kis felszínes felfogásával nem tudja ezt megérteni.
-Nézzünk meg egy kisfilmet ami egyenesen Atlantából jött, a viadal hazájából.-mondja majd egy kivetítő felé fordul. Életemben csak kétszer láttam ezt a kisfilmet, egyszer 2 évesen, amikor egy olasz férfi nyerte az országok viadalát, egyszer pedig 13 évesen, amikor pedig egy olasz nő győzedelmeskedett. Összességében Olaszország az utóbbi években elég jól teljesített a viadalokon.
-217 évvel ezelőtt megszületett az első viadal amit azért találtak ki, hogy visszafogják a lázadó népet. De 75 év után újra elindult egy hullám. Lázadók ezrei akarták tönkretenni a több ezer éves rendszert amit őseink felépítettek! De elbuktak. Így a viadal  egy sportjáték lett ami már kinőtte magát és így megszületett az Országok viadala.
Összehúzott szemekkel néztem a képernyőn lévő Atlanti elnököt. Mindig elképzeltem, hogy milyen lenne a világ ha a lázadás nem bukott volna el. Ha nem kéne mindig 23 embernek meghalnia ebben a "sportjatékban".
-Köszönjük Fire Elnökúrnak ezt a videót!-fordul felénk Misi.-Most pedig következzen a sorsolás!-mondja, majd egy gép mellé lép amin egy kar van.
Mélyen beszívtam a levegőt és feszülten figyeltem a nő mozdulatát ahogy lehúzza a jobboldali kart.
-A 217. Viadalon Olaszország női kiválasztottja nem más mint...-a gép kidob egy gömböt amiben egy fecni van. Lehunytam a szemem és imádkoztam, hogy valaki más neve legyen azon a papíron-Cristina Angell!!!
Az első dolog amit érzékeltem az az, hogy rosszul ejtette ki a nevem. Utána elfogott az émelygés, és a pánik elöntötte a testem.
-Menj már!-lök meg valaki hátulról de a hangja tompa volt és halk.
Elindultam és kényszerítetem magam arra, hogy nyugodt és magabiztos legyen az arcom.
Mindenhol kamerák voltak és most valószínűleg emberek ezrei néznek engem. Vettem egy nagy levegőt és felszegtem az állam majd a világ legijesztőbb pillantásával néztem bele a kamerába.
-Állj ide!-fogja meg a vállam az angliai nő és maga mellé ránt.
-Most pedig sorsoljuk ki Olaszország férfi kiválasztottját!-mosolyog Misi és újra oda lép a géphez,most a bal kart húzza le. Meredten néztem magam elé és a bátyjám tekintetét kerestem.
-A fiú aki ezt az országot képviseli nem más mint....Francesco Fiore!-ordítja bele a mikrofonba. A fiú alig lépett ki,már is a bátyám elordította magát.
-Önként je...-nem bírta befejezni a mondatot.
-Ne!-sikítom kétségbe esetten.
-Mit akar mondani?-kérdezi csillogó szemekkel Misi, aki végre örült, hogy van valami balhé.
-Ne...-suttogom a bátyjámnak könyörgő tekintettel.-Ne tedd.
-Mit mondott az előbb?!-türelmetlenkedik a mellettem álló nő.
Láttam Marcon, hogy őrlődik az érzései közt.
-Semmit...Nem mondtam semmit...-válaszol.
-Hát jó....-rántja meg a vállát Misi majd int Francesconak aki már a színpadon áll.
Hálásan néztem Marcora de ő kerülte a pillantásom.
-Köszöntség nagy szeretettel Olaszország képviselőit, Francescot és Cristinat!-mosolyog ránk.-Fogjatok kezet!-suttogja nekünk. Oda léptem a fiúhoz és mélyen a szemébe nézve megráztam a kezét. Az emberek közben muszájból tapsoltak és sajnálkozó pillantásokat lövelltek felénk. Misi bekísért minket a városházába.
-Maradj itt ameddig érted nem jönnek.-mondja és becsukja maga mögött az öreg  faajtót.
A szoba ahol voltam kicsi volt és unalmas. Megálltam a közepén és meredten bámultam az ajtót ami pár pillanat múlva kicsapódott, de olyan erővel, hogy az vissza pattant.
De nem volt időm ezzel foglalkozni mert Marco szorosan magához ölelt.
-Ezt nem hiszem el Cristina!-suttogja. Én csak lehunytam  a szemem és belefúrtam a fejem a puha pulcsijába amit felvett az ingjére.-Jelentkeznem kellett volna! Megtudnálak védeni!-tol el magától. Meglepetten vettem észre, hogy a szeme könnyes.-Miért nem hagytad?-kérdezi mélyen a szemembe nézve.
-Szerinted anyával mi lenne ha mindkettőnket elveszítené?-kérdezem, mire ő nem néz a szemembe -Itt kell maradnod. Élned kell, Marco!-suttogom és az arcára teszem a kezem.-Hiányozni fogsz Bátyó!-mondom, a torkomat szorongató érzés lepi el.-Vigyázz magadra!-mosolygok rá szomorúan.
-Ezt nem nekem kéne mondanom?-kérdezi nevetve.
-Hidd el én tudok magamra vigyázni...Nem vagyok olyan szerencsétlen mint egyesek!-ugratom vigyorogva.
-Nem én kevertem össze a sót a cukorral és csináltam sós muffint, Cristina!-vigyorog.
-Jó, az már régen volt!-nyújtom ki rá a nyelvem és mosolyogva gondolok vissza az esetre amikor a névnapjára véletlenül sós muffinokat csináltam. Pár percig csak szótlanul bámultuk egymást majd újra magához húzott.
-Jöjjön ki!-lép be egy őr. Marco küld felém egy utolsó mosolyt majd kilép az ajtón.
Kifújtam a levegőt és lerogytam a kanapéra a kezembe temetem az arcom és lecsuktam a szemem.
-Cristina?-hallok meg egy halk hangot.
-Szia Anya...-emelem fel az arcom.
-Van esélyed. Tudod, hogy nyerhetsz.-mondja majd közelebb jön és leguggol elém.-Hiszek benned Cristina!-mosolyog.
-De most már nem elég hinni, Anya! Cselekednem kell! Ölnöm kell!-a hangom folytott volt és alig bírtam visszatartani a sírást.
-Fogd fel úgy mint egy játékot, mint egy vetélkedőt!-néz mélyen a szememben.
-Hm..Egy játék amiben embereket kell ölni...Jól hangzik....-horkantok fel gúnyosan.
-Szed össze magad Cristina!-mondja kemény hangon. Mélyen a szemébe néztem majd megdörzsöltem az arcom és felsóhajtottam.
-Egy játék...-ismétlem.-Szuper...
-Okosnak de legfőképp ravasznak kell lenned, érted? Téveszd meg az embereket, és nyerni fogsz!-mondja majd feláll és a kezemnél fogva engem is felhúz.-Fel a fejjel királylány!-mosolyog és magához ölel.
-Várlak haza!-enged el majd hátat fordít és kilép a kicsi szobából.
-Gyere!-az ajtó újra kinyílik és belép egy őr. Engedelmesen felállok és kisétálok az ajtón.
Az férfi nem volt egyedül, mellette még egy őr állt.
-Cristina?-néz rám kifejezéstelen arccal a másik férfi.
-Hello Apa!-mondom gúnyosan-Hogy vagy? A szőke liba már megtanult főzni vagy még mindig rántottát esztek minden nap?!-kérdezem vigyorogva mire apám állkapcsa megrándul.
-Sabina a neve!-sziszegi felém mire én csak megrántom a vállám. Szóval Sabinának hívják
azt a nőt aki eltekerte apám fejét és emiatt ott hagyott engem, Marcot és anyámat amikor 6 éves voltam.
-Nem érdekel.-mosolygok rá kegyetlenül.-Egyébként örülök,  hogy elkotródtál a házunkból...Legalább nagyobb a hely!-szúrom hozzá. Ő csak meglök a hátamnál és kifelé vezet.
A kijáratnál már ott állt a taxi.
-Szállj be!-utasít az őr. Mielőtt beszálltam volna apám még utánam szólt:
-Remélem valaki elvágja majd a torkod abban az Arénában!
-Köszönöm a jó kívánságokat, igazán kedves!-mosolygok rá.
Talán ez volt az a pillanat amikor felvettem egy maszkot ami azt mutatja a világnak, hogy nem érdekel semmi, és nincsenek érzéseim. Mert apám szavai szíven találtak...6 éves korom óta utálom őt, de akkor is a halálomat kívánni már nem kis dolog, de ezt nem mutatom ki senkinek. Nem tudhatják, hogy mit érzek.
-Ki volt ez?-kérdezi Francesco.
-Senki.-mosolygok és kibámulok az ablakon.
Kezdődhet a játék.

#1 - Isabel

Sziasztok! :) Megerkezett a blogunkra, az 1.Fejezet :) Jövő héten, pedig szintén jön egy fejezet. Kommentet szívesen várunk, jó olvasást! :)
Dorothy Reed

Idegesen masszírozom két-két ujjammal a halántékomat. Spanyolország még itt a 21.században sem mondott le a kereskedelem szakpályáról. Különféle országokkal üzletelünk, mindenféle árucikkekért. És én, mint egy jó állampolgár, minden nap, bejövök az iskolámba, és meghallgatom az unalmasabbnál unalmasabb beszédeket a tanároktól. Általában olyanok merülnek fel, mint például: "hogy kössünk alkut/szövetséget a barátainkkal", vagy "hogy kössünk alkut/szövetséget az ellenségeinkkel". Most is itt ülök, és Mortenz professzor kielégült szónoklatát hallgatom. Nem is csodálom, hogy a szempilláim kezdenek leragadni. Egyre nehezülnek a szemeim, míg teljesen becsukódnak.
- Au! -kiáltok fel, ahogyan fejem egy hatalmasat koppan a laptopomon, amivel jegyzetelni szoktam. Fejem után, a jegyzetben ez található: "és motorbicikli ára megusjwozn". Na köszi. Most szépen elrontottam. De nem is ez a baj, hanem hogy akkorát jajdultam fel, hogy Mortenz professzor kivételével - aki még mindig mintha egy alvajárót utánozna - a teremben mindenki kíváncsian emeli fel a tekintetét rám. A padtársam, egy fiú, olyannyira vissza tartja a röhögését, hogy feje színe hamarosan pirosabb lesz, mint egy paradicsom.
- Hoppá. -nevetek fel kínosan. Mindenki vissza fordul Mortenz professzor felé, és én is úgy döntök, hogy most már nekem is figyelnem kéne. A homlokom hasogat, a kemény laptoptól. De nem igazán zavar.
- És akkor... -ül le az öreg Mortenz professzor egy karfás székbe. -...akkor... -tűnődik el a messzeségbe. Nyelvét csattogtatja, mint ha egy cukrot enne. -Jól van mehettek!
- Te jó ég. -hajtom le a fejemet. Végre vége a kínzásnak. Fénysebességgel rendezem össze a holmimat, majd ugyanilyen sebességgel viharzok ki a teremből. Ettől a tanártól egyszerűen elzsibbad az agyam. A kollégiumból ki érve, rögtön az általános iskola fogad. Itt tanul a húgom, Swan. Igen, Swan. Elég egzotikus neve van. Rögtön meg is pillantom őt. Lehajtott fejjel, búskomoran álldogál az iskola előtt. Az osztálytársai kivetik őt. Még csak tizenkét évesek, úgyhogy nem nagyon tudják megérteni szegény lányt. Ugyanis, Swan vak. Még hat éves korában vesztette el a látását, mikor az egyik osztálytársa, szemébe öntötte a ként, ami maró hatásával elvette a látását. Minket, vagyis az Infierno családot nem vetik meg. Az országunk gazdag, és mióta a bátyám Noah-Levi egyszer győzött a viadalon, gazdagok lettünk. A viadalon. Azt a szörnyű játékot, még évszázadokkal ezelőtt találták ki. Régen, az országok majdnem fellázadtak, hogy megkaparintsák a Nagy Hatalmak címet. De ezt Atlanta lerendezte, és ki találta azt a borzalmat. Swan-hez sétálok, és megfogom a kezét.
- Gyere Swan, menjünk haza. -Swan attól hogy a látása már nincs meg, a hang alapján mindent és mindenkit meg tud határozni. Bólint egyet, és elindulunk a nagy utcákon.
- Mi lesz ha kihúznak? -kérdezi már-már szipogva. Ha kihúznák, én megesküszök bármire, hogy önkéntjelentkezek. Bár, az önkéntjelentkezést, betiltották, de ez engem nem érdekel. Hogy megmentsem a húgomat bármire képes vagyok.
- Önként jelentkezek. -húzom ki magamat.
- De Isabel. Nem lehet önként jelentkezni...
- És? Annak meg mi akadálya? -vonom meg a vállamat. Arcán, egy halovány mosoly jelenik meg. Imádom mikor mosolyog. Engem is megszokott ez mosolyogtatni. Gyorsan battyogunk haza felé. Próbálom elterelni a gondolataimat az Aratás felől, de nem megy. Mi lesz ha kihúzzák? Önként kell jelentkeznem. Ez a kötelességem. Ilyen egy testvér. Be áldozza magát a húga helyett. Még jó, hogy mi spanyolok, komolyan vesszük Az Országok Viadalát, és emiatt külön edzünk rá. Igaz, hogy ezt megtiltották, de mi spanyol fittyet hányunk a szabályokra. Az alatt az idő alatt, megtanultam rendesen bánni a karddal, az íjjal, a lándzsával, de legfőképpen a késekkel. Ha a késeket használom, sosem tévesztem el a célpontot. Esélyesnek tartom magamat. De ha mégis én nekem kell mennem az Arénába, tuti hogy nem a túl élés fog ösztönözni a győzelemhez, hanem Swan. Meg hát, a bátyám az egyik mentor idén. És nagyon jól fognak jönni a tanácsai. Noah-Levi, - vagy ahogy én szoktam őt nevezni, Nole - országunk leghíresebb győztese. Ő egy nap alatt mészárolta le az ellenfeleit. A kis házunkhoz érve, rögtön belépünk a lakásba. Süti illat terjeng a levegőben. Megnyalom a számszélét, mintha már érezném a süti ízét a számban. Nole lépdel le a lépcsőnkről. Semmi smoking, semmi elegáns nincsen rajta. Igaz hogy idén ő lesz a mentor, de azért kicsíphette volna magát. Mikor leér az utolsó lépcsőfokra, össze kócosítja Swan és az én hajamat.
- Nole! Megígérted, hogy nem csinálod ezt többet! Nole! Ne...Ne menj el! Noah-Levi! Most megparancsolom, hogy fordulj vissza! Ne menj el! -természetesen nem hallgatott rám. Mosolyogva indul el a többi mentorral találkozni. Igen. A mentorok, mindig hamarabb mennek a sorsolás helyszínére, mint bárki. Swan felszaladt a lépcsőn, aztán a falat használva, be navigált a szobájába. Én is így teszek, a szobámba megyek elkészülni. Megállok a tükröm előtt, és hatalmasat sóhajtok. Nem fognak kihúzni -gondolom magamban. -Nem.- a szekrényemhez lépek, és kotorászni kezdek valami normálisan kinéző ruháért. A kezem aztán, megtorpan az egyik ruhámnál. Kiveszem, és jobban szemügyre veszem. Még sosem láttam ezt a darabot. Ez egyszerűen gyönyörű! Barack színű, ujjatlan felső, a mellrészénél fodros. A szoknya meg, ugyanolyan barack, de apró kis kövecskék díszítik. Nem tétovázom, rögtön fel is veszem. Élénk színe, kihangsúlyozza napbarnított bőrömet. De nem fog így fázni a lábam, hogy mindössze a szoknya csak combközépig ér? Á biztos nem. Tavasz közepét írjuk. Madarak csicseregnek a fán, mókusok szaladgálnak egyik fáról a másikra. Idilli kép. Mi is ronthatná el...Ja meg van! Az Aratás. Megint a tükrömhöz lépek, hogy megcsináljam a hajamat. Sima fonatot készítek, amit egy szoros kontyba tekerek fel. Olyan gazdagok azért nem vagyunk hogy legyen mindenféle sminkem, fülbevalóm, nyakláncom meg ilyesmi kenceficék. Végig nézek magamon. Sokak szerint szép vagyok, bár nem hiszem. Kreolbarna bőröm van, egy fokkal világosabb barna hajam, és mogyoróbarna szemem. Az orrom tövében, pár szeplő ül. Kitántorgok a szobámhoz, és Swan-ébe megyek be. Anya már ráadott egy fehér ruhát Swan-re, de a haja ugyanolyan kócos maradt. Közelebb megyek hozzájuk, és leülök Swan mögé. Egy fésűt veszek magamhoz, és fésülni kezdem a haját. Mikor már selymesen puha lesz, befonom egy sima szálkafonatra.
- Figyeljetek lányok. Bármi is lesz, semmi baj sincsen...
- Anya...
- Én továbbra is támogatni foglak titeket...
- Anya...
- Meg persze Noah-Levi is vigyázni fog rátok...
- Anya...
- Mi van már Isabel? -nagy levegőt veszek, és végre elmondhatom amit akartam.
- Bármi baj lesz, én megyek a Viadalra. Nem Swan, hanem én...
- Reménykedjünk hogy nem lesz baj...Na de most már induljatok, mert már csak tíz perc, és dél van.
Swan-el, síricsöndben haladunk végig az utcákon. Megértem hogy izgul. Ez az első Aratása. Kis vártatva, megérkezünk a városunk egyetlen egy nagy és szabad területére. Már minden készen áll az Aratásra. A színpadok felvannak állítva, a két gép is ki van helyezve. A regisztrációs pultnál, egy nő másolatot készít az ujjlenyomatunkról. Eszembe jut, mikor először meghallottam az Országok Viadala keletkezését, és szabályait.: réges-régen, egy messzi-messzi galaxisban...Na jó. Inkább mesélem máshogy. Szóval, régen az országok versengtek, hogy melyikük legyen a Nagy Hatalom. Majdnem háborúk robbantak ki. De egy kicsi ország, Atlanta ezt megakadályozta. De  Atlanta, nem akart Nagy Hatalom lenni, ezért megrendezte az Országok Viadalát, ahol tizenkét ország mérheti össze az erejét. És a győztes, a Nagy Hatalom. De ez, később már sporttá alakult át. Azóta, kisorsolják a tizenkét várost, és onnan, egy tizenkettőtől tizennyolc éves egy fiút és egy lányt küldenek az Arénába...
- Hányszor szóljak még?! Gyere már. -ragadja meg a kezemet a regisztrációs nő. Egy másolatot készít az ujjlenyomatomról, és leellenőrzi, hogy nem vagyok e beteg.
- Jól van mehetsz.
- Gyere Swan, álljunk be a sorba...-mondom a húgomnak akinek itt kellett volna állnia előttem. Hol van?! Pánikba esek. Gyorsan kapkodom a levegőt, mintha légszomjam lenne.
- Swan! Swan hol vagy? -kiabálok körbe-körbe. Nem jön válasz. A sírás kerülget. Ó ne ne ne ne! Miért nem figyeltem!?
- Őt keresed? -szólal meg egy férfias hang mögülem. Megperdülök a tengelyem körül, és egy helyes fiúval találom magamat szembe. Barna haja, a homlokába lóg, de mégsem hosszú a haja. Neki is ilyen barna bőre van mint nekem. A szeme...a szeme a legszebb. Egyszer kék, egyszer zöld. Valami baromi helyes srác ez...és emiatt gyűlölöm. Amióta volt az a kis incidens...khm...azóta nem rajongok a helyes fiúkért. Kezei közt, Swan-t tartja, akinek látszólag semmi baja.
- Köszi. -veszem el tőle Swan-t.
- Semmiség. Ott bóklászott egyedül. Mikor megláttam, hogy ő vak... -a vak szót direkt nagyon halkan szinte suttogva ejtette ki a száján. -...rögtön oda mentem hozzá segíteni.
- Rendben, tényleg köszönöm. -fordulok meg, és próbálok a helyünkre menni.
- Carlos Contreras! -kiált utánam. Megfordulok. Hogy mi? Ezzel meg mit akart mondani?
- Tessék? -kérdezek vissza.
- Carlos Contreras. Ez a nevem.
- Örvendek. Isabel Infierno. -mosolygok rá.
- Ömm szép név.
- Köszi. -mosolygok rá egy tettetettet. Bájgúnár. Elfordulok, és Swan-t a tizenkét évesekhez viszem, én meg beállok a tizenhat évesekhez. Egy nő lépdel fel a színpadra. Szőke göndör haja, alig ér a nyaka közepéig. Ráadásul, olyan vékony, mint egy ceruza.
- Sziasztok! -köszönt minket cérna hangon. -A nevem, Sia Kiera. Angliából jöttem. -igen. Tavaly az angolok győztek, és emiatt az ő hazájukban lesz megtartva az idei Viadal. Egy werkfilm jelenik meg a kivetítőn. Próbálok figyelni, de nem megy. Magamat nyugtatgatom, hogy nem lesz semmi baj. Nem is tudom, mikor lett vége a kis filmnek, de Sia, a mikrofonhoz lép, és bejelenti, hogy ideje van kihúzni Spanyolország kiválasztottjait. A lányok gépéhez lép. Egy fogantyúk lehúz, mire a gép, kiad egy kis gömb szerűséget. Abban van a szerencsétlen lány neve. Vissza tipeg a mikrofonhoz.
- Az idei év női Kiválasztottja, nem más mint...Swan Infierno. -hallásom, és minden érzékszervem letompul. Tudjátok milyen érzés, mikor száz méterről a hátadra esel? Na én is ezt éreztem most. Torkomban gombóc növekedett, a hasam pedig öklömnyi méretűre zsugorodott.
- Ömm...Biztos hogy te vagy Swan Infierno? -mosolyog kedvesen Swan-re, aki épp most botorkált ki a sorából. Nem gondolkozom: megindulok feléje, és amikor utol értem, elkiáltom magamat.:
- Önként jelentkezem! -szinte megfagyott a levegő. Sia is döbbenten méregetett. Nole, oda fordult a társaihoz. Valamit sutyorogtak, majd odalépett a mikrofonhoz - Sia-t fellökve - és a következőt jelentette be:
- Nagy tapsot Spanyolország női Kiválasztottjának; Isabel Infierno-nak! -gyér taps hangzik fel. Swan sírva fakad, és a szoknyámba kapaszkodik.
- Swan! Menj anyához! Most! -mutatok a síró anyánk felé. Nagyszerű. Egy vak lánynak mutatom,hogy merre menjen. Kibontakozok a szorításából, és egy még nagyobb gombóccal a torkomban lépkedek fel a színpadra.
- Ő a húgod volt? -nem válaszolok, csak egy lesújtót pillantok rá. Remélem ebből rájött. -Akkor most, jöjjenek a fiú. Az idei év fiú kiválasztotta...Carlos Contreras! -meglepedten nézek a nőre. Carlos?! A srác aki Swan-re vigyázott? Ő lesz az Országtársam? A srác meglepődve de magabiztosan lépked ide mellénk.
- Nagyszerű. -nyávogja az Angol liba.
                           ~\~
Egy kis szoba szerűségbe tuszkoltak be, ahol a szeretteinktől kell elbúcsúzni. A sós könnyeim mardossák a torkomat. Nem akarok sírni. Nem most.
Nyílik az ajtó, es Swan meg anya lép be rajta. Oda rohannak hozzám, és szorosan átölelnek.
- Ó kicsim!
- Ne anya! Kijutok az Arénábol még hozzá élve, nem egy koporsóban. Megígérem. -anya elhúzódik tőlem, de Swan még mindig belém kapaszkodik. Így állunk három percig, csöndben. Egy őr szolt be, hogy ideje menniük. Rá egy percet, Sia néz be, megfogja a karomat, és maga után húzza. Egy szürke Ford autóhoz vezet, ahol beülök Carlos mellé a hátso ülésre. A fiú szomorúan néz rám.
- Sajnálom...
- Ne. Bármit csak ne sajnálj. -nézek mélyen a kék - vagy zöld? - szemeibe. Mindketten ugyanarra gondolhatunk: Hölgyeim, és Uraim! Bemutatjuk önöknek a 217.Ország Viadalának Spanyolország Kiválasztottjait!